Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Csató Gáborné: Gátlástalanok (2009. szeptember)

Szokásos reggel. Mindenki rosszkedvű és rohan. A gyerekek iskolába, a szülők dolgozni. Anya is siet, épp csak egy utolsó hajsimítás, tükörbe nézés és már ki is lépett az ajtón. Az idősebbik lány tíz éves, a fiatalabbik nyolc. Ők gyalog szoktak az iskolába menni. Előfordul, hogy apa kocsival arrafelé kanyarodik. Ma biztosan nem. Korán be kell mennie.

A fatelepre érve látta, hogy már szinte mindenki ott volt, aki számított. Többmilliós értékű személygépkocsik sorakoztak az irodaépület előtt. Parkolás közben a férfi megint arra gondolt, le kellene cserélni az övét is egy elegánsabbra. Ügyvezető létére mégsem járhat négy éves típussal. Nevetséges.
A tulajdonos értekezletet hívott össze. Újabb értelmetlen órák. Ahogy belépett az ajtón, rögtön megérezte a kávé illatát. Anett, a kihívóan csinos titkárnő sürgölődött a meghívott vendégek között. A cég az országban több helyen folytatott fakitermelést, feldolgozást. Kevés alkalmazottat foglalkoztattak. Elsősorban adminisztratív feladatokra. A termelőmunkát alvállalkozókkal végeztették. Jó kapcsolatokkal rendelkeztek. Biztos anyagi háttérrel rendelkező megrendelőknek dolgoztak. Minden megfelelően működött, a tulajdonos mégis elégedetlenkedett. Magasabb nyereséget várt a vállalkozástól. Ennek elmaradásáért mindenkit hibáztatott, saját magán kívül.
- Ha így megy tovább, kénytelen leszek a fizetéseket csökkenteni. Nehéz gazdasági
helyzet van, össze kell húzni a nadrágszíjat. – fejtegette tudományosan.

Három órán keresztül hallgatták ennek variációit. A vezér szerette a teátrális jeleneteket, egészen beleélte magát az előadásba, amit közönsége megadással, egyetértést, figyelmet színlelve hallgatott.

Az ügyvezető a tulajdonos régi barátja volt, akiben abszolút megbízott, teljhatalmat adott neki. Alig várta, hogy vége legyen az unalmas, értelmetlen prédikációnak. A végén úgyis vesznek egy újabb ingatlant, vagy gépet, gondolta, növelik a cég, a tulajdonos vagyonát, a munkabérek rendezése pedig megint elmarad. Az egész színjáték erre ment ki. Sunyi, kapzsi, gátlástalan embernek tartotta főnökét. Nagyon megváltozott, mióta kikerültek az iskolapadból. Ravasz módon több cég is az övé, papíron mégsem volt tulajdonos egyikben sem. Szegény rokonok nevén voltak a vállalkozásai, csekély juttatás ellenében.

Na végre! Lassan felálltak, szedelődzködtek. Az új alvállalkozóval találkozott tekintetük, alig észrevehetően bólintott feléje.
- Kimegyek ellenőrizni a 2-es telepre, ha valaki keres – szólt a titkárnőnek.
Sietve indult, az országúton már beérte a másik autót.

A városban, az első közlekedési lámpa után lekanyarodtak. A bevásárlóközpont parkolójában álltak meg. Körülnéztek, de megnyugodtak, senki nem látta őket. Az alvállalkozó átült a másik kocsijába.
Az ügyvezető nem kertelt, rögtön a lényegre tért.
- Ahogy már beszéltünk róla, százalékot kérek. Minden munkából, amit a te céged végez. Lehet róla szó, hogy szerzek neked még több területet. Csak rajtad múlik.
- Egyelőre nincs több kapacitásom, de csak idő kérdése. Remélem hamarosan lehetőségem nyílik rá.
- Akkor minden hónapban itt találkozzunk! Amint átutalják a benyújtott számládon lévő összeget. A pénzt borítékban, kiszámolva kérem.
- Rendben van, köszönöm segítségedet. Megyek is, rá kell még néznem az emberekre.
Kicsit nem figyelek oda, mindjárt lopják a napot és persze a pénzemet.
- Ez ismerős, nehéz manapság becsületes munkaerőt találni.
Kezet ráztak. Az alvállalkozó átment a kocsijához, beült és elhajtott.
Az ügyvezető is igyekezett, a teniszpályán partnere már tíz perce várta.

Este otthon az asszony panaszkodott. A nagyobbik lány sírva jött haza az iskolából. Osztálytársnőjének márkásabb a cipője, az övét leszólták. Délután elmentek vásárolni. Drágábbat vettek, mint az osztálytársaké. Pénz kellett, mert a villanyszámla határideje napok óta lejárt.
- Ja! Majd elfelejtettem. Telefonáltak Csóróék. – szólt ki az asszony még a konyhából. Az ő bátyját, annak családját nevezték így. – Kedvenc sógornőm kérte, hogy ha bárhol hallanál valamit, szóljál. Tudod az öcskös nem talál állást. Történész nem kell sehova. Szegény gyerek, minek tanult annyit?
- Szombat délután jöjjön át, kitalálok valamit. – válaszolta, kezében már a televízió távirányítójával.
- Drágám, Te olyan okos, ügyes vagy. Jó lenne, ha tudnál segíteni annak a gyereknek. – hízelgett az asszony.
Az igazság az volt, hogy már egy ideje törte a fejét, motoszkált benne valami. A fiú éppen kapóra jött volna terve megvalósításához. Önállósítaná magát, alapítana egy céget. Munkát is tudna szerezni a munkahelye révén, de saját nevén ezt nem tudná kivitelezni.

A csöndes, szolid fiú szombat délben virágcsokorral, a lányoknak pedig ajándékkal érkezett.
- Jaj, nem kellett volna! Ugyan már! – méltatlankodott a háziasszony.
- Anyukám ragaszkodott hozzá.
- Gyere öcskös, beszélgessünk. - invitálta a családfő.
Kiültek a kétszintes ház mögötti fedett teraszra.
- Lenne egy ajánlatom számodra. – kezdte a férfi. - Egy vállalkozásról lenne szó. Te
lennél a tulajdonos. A pénzzel ne törődj, az alapítás költségeit én állom. Majd megadod, ha már nem lesz más gondod. Hamarosan el is jön az az idő, ha rám hallgatsz.
- Milyen cégre gondolsz? Mivel kellene foglalkozni? Nem biztos, hogy értek hozzá.
- Ugyan már! Diplomás ember vagy! Mindenhez értesz, csak az élethez nem. Arra majd én megtanítalak! – vágta hátba finoman, barátságból a csodálkozó fiút.
- Mégis mit kellene csinálnom?
- Ne aggályoskodj már, igyunk! – emelte fel poharát és adta a fiú kezébe a másikat. - A cégnél, ahol dolgozom Te is alvállalkozó lennél. Szereznék neked munkát, meg persze magamnak is, mert a hasznon osztoznánk. Egyelőre én még maradnék ott alkalmazotti státuszban.
- És, ha kiderül, hogy rokonok vagyunk?
- Miért derülne ki? A nevünk is más. Ha pedig adódna új munka, azt magunknak vállalnánk, nem a munkahelyemnek.
- Kicsit meredeken hangzik. Nem is tudom…
- Mindenki ezt csinálja. Mindenki így kezdi. Anett, a titkárnő segít nekünk. Ő rendszerezi a szerződéseket. Rá ne legyen gondod! – kacsintott a fiúra.
- Nem szép dolog…
- Öcskös! Mi a fenét nyavalyogsz? Tanulj meg élni! Majd a „nagybratyó” kioktat, ne félj!

A következő hét elején elmentek ügyvédhez, megalapították saját cégüket. Papíron mindenhol a fiú neve szerepelt. Egy irodaházban béreltek helyiséget a vállalkozáshoz. Hamarosan adódott lehetőség. Egyik munkaterületen nem voltak megelégedve az alvállalkozóval. Felbontották vele a szerződést. Az öcskös kapta meg a munkát. Még a dolgozókat is átcsábították.
Az üzlet beindult. Várakozáson felül. Végigjárták a megrendelőket, bemutatta unokaöccsét. Alacsonyabb vállalási árat kínáltak a munkalehetőségért, mint munkahelye, ami így nagy megrendelőket veszített el, kis híján tönkrement.
Hamarosan kiderült, hogy az ő keze van a dologban. Azonnali hatállyal elbocsátották. A tulajdonos tajtékzott a dühtől, megbízott benne. Persze ő a hibás. Bizalom?

Az elbocsátás után hivatalosan az öcskös cégéből vett fel munkabért. Eleinte tökéletes volt az együttműködés. Még arra is futotta, hogy Anettnek lakást bérelhessen.
A fiú azonban gyorsan beletanult a jóba. Saját gépkocsit vett, csinos barátnőit wellness hétvégékre vitte. Lassanként teljesen átvette az irányítást. A megrendelőkkel szinte baráti viszonyt alakított ki. Különös érzékkel kezelte az embereket. Ekkor már több alvállalkozóval dolgoztak ők is.
Egyre inkább költekezett. Nehezen ment az osztozkodás. Nem akart már annyit fizetni tanító-mesterének, mint korábban. Ahogy lenni szokott az üzletben, ha jól megy azért, ha nem megy jól azért, összevesztek a pénz miatt.

Másnap reggel az öcskös nem jött be az irodába. Gondolta talán valamelyik területen kezd, csak nem szólt neki. A délelőtt folyamán egyszer csak ismerős motorzúgást hallott. Ezer közül is megismerte volna. Az ő új csodaautójának a hangja. Kinézett az ablakon. Nem hitt a szemének. Ki vezeti az autót? Szaladt, ahogy csak tudott. Odaérve elképedve látta, hogy a volán mögött az öcskös ült, mellette Anett.
Leesett az álla.
- Mit keresel a kocsimban? – hüledezett.
- Ez nem a Te kocsid, hanem a kft tulajdona. Vagyis az enyém. – válaszolta teljes
természetességgel a fiú. - Jó lenne, ha keresnél magadnak munkahelyet. Nem tartalak
el tovább.
- Szóhoz sem jutok! Ez felháborító!
Tanítványa mit sem törődve felháborodásával kihajtott az irodaház udvaráról. A távolodó kocsiból Anett sajnálkozó arca nézett feléje.
- Gátlástalanok! – kiabálta utánuk.

Írta: Csató Gáborné
499
magyareszter - 2009. szeptember 12. 05:56:52

Kedves Keni, Hűséges olvasóm!
Magam is jobban szeretem a romantikus, történeteket, de azt hiszem a lelki épülést az ilyen írások is szolgálják. Pontosan azzal, - ha sikerült - hogy rávilágítanak az emberi gyarlóságokra, milyen problémákkal küzdünk a mai világban. Szeretek visszamenni a 60-as, 70-es évekbe, de nagyon fontos a jelen is.
Köszönöm, hogy időt szakítottál írásomra.

499
magyareszter - 2009. szeptember 12. 05:53:35

Kedves Kati!
Örülök, hogy olvastad írásomat és főleg, hogy tetszett is. Köszönöm véleményedet, teljesen egyetértek Veled.
Köszönettel Eszter

298
keni - 2009. szeptember 10. 16:49:55

Kedves Eszterke !

-- Nagyon jó volt olvasni megint a Te írásodat, mert igen el vagyok maradva.
--Egy biztos, hogy most is hoztad a megszokott igényes , pontos formát és az ütős tartalmat.

-- Olvasva a fenti sok hozzászólást , nekem már nem igen van mi hozzátenni valóm, - mert mindenkivel egyet értek.
-- Sajnos ma ilyen a világ, és kérdésem, hogy így mi lesz mindebből?

= Szeretettel - hű olvasód ! =

- keni -

227
kondrakati - 2009. szeptember 05. 00:22:35

Kedves Eszter!

Tulajdonképpen mindenki gátlástalan volt ebben a történetben, mert csak a maga javát nézte. Jellemtelen ember az, aki mindig arr az oldalra áll, ahol süt a nap. Előbb-utóbb leég. Itt is ez történt. Érdekes karaktereket formáltál meg. Engem az ilyen történetek tudnak lekötni.
Nagyon jó volt.
Gratulálok!

499
magyareszter - 2009. szeptember 03. 14:40:49

Kedves Lea, Tamás, Zsuzsa, Daisy, Judit, Timoca, Aida!
Nagyon köszönöm, hogy elolvastátok írásomat, a véleményért külön köszönet.
Ebben az írásban szerintem az a legszomorúbb, hogy nagyon kevés fantázia kellett hozzá.
Judit mély értelmezéséért hálás köszönet, teljesen egyetértek Vele, alapvető tényeket írt le.
Sok szeretettel Eszter

686
T Pandur Judit - 2009. szeptember 02. 12:15:40

Kedves Eszter!
Ha valakire azt mondják, hogy "gátlástalan ember", vagy azt, hogy "gátlástalanul cselekszik", azzal nem éppen dicsérni akarták az illetőt. A gátlástalan jelzővel azt fejezzük ki, hogy nem nézi mások határait, érdekeit, mindenkin és mindenen átgázol. Ilyen értelemben telitalálat a címe is az alkotásodnak és a folyamatot is remekül viszed végig a történetedben, ahogy - mint egy fertőző betegség - terjed a gátlástalanság az üzleti életben / hogy a politikáról ne beszéljünk!/.
Sajnos ez lett a siker "magyar útja", a siker szinonimája nálunk.
Ez nagyon nagy baj, mert egyetlen társadalom sem képes ugyanis tartósan fejlődni és gazdagodni, anélkül, hogy az emberekben erős meggyőződés legyen a tekintetben, hogy az előrejutás, a boldogulás rajtuk, az ő eszükön, képességeiken és kemény munkájukon, erőfeszítéseiken múlik. E nélkül a széles körű meggyőződés nélkül a társadalom apátiába süllyed, az emberek távlatvesztetté válnak, elveszítik céljaikat és lendületüket, a társadalom megreked a fejlődésben.
Gratulálok az írásodhoz!
Judit

230
Torma Zsuzsanna - 2009. szeptember 02. 11:12:06

Bizony, kedves Eszter!
Én is amondó vagyok, hogy nagyon is élethűen ábrázoltad a mai kort, s azt a folyamatot is jól bemutattad, ahogy a nagy cég különböző alvállalkozók bevonásával végzi a munkát. S akik legalul vannak, azok dolgoznak legtöbbet, miközben a legfentebb lévők pedig csak "furikáznak" luxuskocsikkal!

Természetesen, vannak, akik megérdemlik a sorsukat, ezzel is egyetértek!

Üdv.: Torma Zsuzsanna
SmileSmileSmile

134
Tota - 2009. szeptember 02. 08:32:49

Kedves Eszter! Ebben egy kisebb regényre való anyag sűrűsödött össze, mint egy kis Rokonok. Egyébként én is ezt tapasztalom. A hála rövid életű, a mohóság örök. Gyakran panaszkodnak az üzleti életben dolgozó kollégák, hogy az ifjabb nemzedék számos tagja arrogáns, törtető, alaptalanul magabiztos. Talán nagyobb arányban, mint mi voltunk. Lehet, hogy azért, mert ma már sok az eszkimó és egyre kevesebb a fóka.
Ez egy nagyon életszagú történet. Gratulálok hozzá!
Üdv: Tamás

555
Lea - 2009. szeptember 01. 16:30:59

Igen... az a mondás jutott eszembe, mely szerint "előbb-utóbb mindenki megkapja, amit megérdemel!"
Klassz írás, tetszett!
Köszi!

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.