Edwin Chat: Ikermisztikum 22/18. rész.

Másnap reggel mire a vendégek felébredtek, addigra Eliza főzött kávét, teát, és készített reggelit. Először Helga toppant a konyhába.
- Szia hugi. - köszönt, és arcon puszilta Elizát.
- Szia. Tudtál aludni?
- Egyszer felriadtam, de nem volt vészes. Hamar vissza tudtam aludni.
- Martin is ébren van?
- Igen, már öltözik, mindjárt jön.
- Jó reggelt. - köszönt Kevin a konyhába lépve.
- Szia. - köszönt vissza Helga. Eliza nem köszönt, ők már köszöntek egymásnak ébredéskor.
- Csüccs le, tálalom a reggelit. - mondta Eliza.
- Mi finomat eszünk?- kérdezte a fiú.
- Meleg szendvicseket csináltam, rajta minden jóval.
- Jöhet. - mondta Kevin a kezét dörzsölve.
- Sziasztok. - érkezett meg Martin is.
- Jó reggelt, szia. - mondták a többiek. Mindenki helyet foglalt az asztalnál. Eliza minden vendégnek két szendvicset adott, és nekiálltak reggelizni.
- Ha végeztünk a reggelivel, megyünk?- kérdezte Martin. Kevin egy picit gondolkozott, majd válaszolt:
- Igen, megyünk. Nem szabad halogatni a dolgot.
- Szuper. - helyeselt Martin. Szíve kicsit szomorú volt, nem akarta itt hagyni Helgát, jól érezte magát ebben a közegben. De hát muszáj, most efféle érzelmek nem férnek bele. Most másfajta érzelmek a fontosak. Édesanyjuk megkeresésénél semmi nem lehet fontosabb, még egy olyan csinos, rendes nő sem, mint Helga.
- Van valami tervetek?- kérdezte Eliza.
- Nincs. Vagyis van. Ahogy Martin megtaláltam, úgy megtaláljuk anyát is. Majd figyeljük az érzéseinket. - válaszolt Kevin.
- Az nem fog menni. - vette át a szót Helga. – Édesanyátok Egyedül-ember, iránta nincs hatással az Ikermisztikum.
- Ikermicsoda?- kérdezte Martin.
- Ikermisztikum. - felelt Helga. – Ahogy egymást érzitek, az az Ikermisztikum. Meg ahogy mi segítettünk titeket, ahogy energiát adtunk nektek, az is az. De erről csak ikreknek beszélhettek, Egyedül-embereknek soha. Kínos, pokoli élet vár rátok, ha bárkinek is elmondjátok.
- Az én nevelőszüleim tudják. - mondta ijedten Kevin. – Az orvos jött rá, mikor megtudta, hogy van egy ikertestvérem. És mikor a mama rákérdezett, én megmondtam neki, hogy igen, létezik.
- Akkor semmi gond nem lesz. - mondta nyugodtan Helga. – Nem te mondtad el, hanem úgy jöttek rá, nincs mitől félned.
- Húúú… - könnyebbült meg Kevin, és úgy fújta ki a levegőt, mint egy rossz, lyukas lufi.
- Ki kell találnotok valami stratégiát, érzésekkel nem juttok előbbre. - tanácsolta Eliza a fiúknak.
- Majd összefoglaljuk amit tudunk, aztán majd csak kilyukadunk valahova . Remélhetőleg, előbb- utóbb édesanyánkhoz. - mondta Kevin.
- Tényleg öcsi, mit tudsz anyáról, meg a múltról?- kérdezte Martin.
- Sajnos nem sokat. Apánknak volt valami ingatlanokkal foglalkozó cége. Egy szélhámos banda csőbe húzta őket, és apu belehalt a bírósági ítéletbe. Anyát egy otthonban ápolják. Amit tudunk, anya neve, semmi más.
- Talán a név alapján meg tudjuk találni. - reménykedett Martin.
- Kemény dió lesz. - mondta Helga. – Csak úgy nem adnak ki információkat.
- De ha megmondjuk hogy a fiai vagyunk?- kérdezte Martin.
- Azt bárki mondhatja. - felelt Helga. – Ehhez az ügyhöz nem ártana egy-két komolyabb kapcsolat, ha értitek miről van szó.
- Kellene pár olyan ismerős, akik azt is meg tudják tenni, amit nem szabad?- kérdezte Kevin.
- Úgy valahogy. - felelt Eliza, majd pár másodpercig egymás szemébe néztek Helgával. Ez a pár pillanat kommunikáció elég volt arra, hogy beszéd nélkül is meg tudjanak egyezni abban a dologban, amire mindketten gondoltak.
- Mi már régóta az egészségügyben dolgozunk. Eliza főnővér, vannak bizonyos kapcsolataink. És úgy döntöttünk, hogy segítünk nektek. - magyarázta Helga.
- Nem mondod komolyan?! - csodálkozott Kevin. – Hogy fogjuk meghálálni, azt még nem tudom.
- A köszönöm az megfelelő?- kérdezte Helga.
- Igen. Köszönjük. - mondta Kevin. Madarat lehetett volna fogatni vele, annyira örült, és ugyanez az érzés kerítette hatalmába Martint is.
- Még ne köszönjetek semmit. Ne igyunk előre a medve bőrére. - csillapította le Helga a fiúkat. – Legyünk pesszimisták, így nem ér csalódás. Vagy ha ér is, kisebb lesz a lelki fájdalom.
- Mivel foglalkozol öcsi?- kérdezte Martin a testvérét.
- Üzletkötő vagyok. - jött a válasz.
- Szóval rádumátor.
- Micsoda?- kérdezte Kevin.
- Rádumátor. - ismételte megjegyzését Martin. – Olyan ember, aki rábeszél másokat, hogy vegyék meg az áruját.
- Számítástechnikai üzletkötő vagyok. A kor legmodernebb technikájával szolgálom ki a vevőközönséget. - magyarázta Kevin. Hangja nyugodt volt, nem védekezően magyarázott, lelke mélyén kicsit büszke volt, hogy ő mindig a legjobbat, a legújabbat adja el embertársainak.
- Az jó. Én hegesztő vagyok egy cégnél. Hegesztek, vágok, csiszolok, köszörülök, fúrok, kalapálok. Jó nagy zaj, néha fülig olajosan. Este alig várom, hogy jó meleg fürdő után ágyba zuhanjak. Úgy látom csak én vagyok itt egyedül fizikai munkás. - osztotta meg Martin érzéseit a többiekkel.
- Ezt soha ne szégyelld Martin. - mondta Eliza. – Szerintem egy segédmunkásra ugyanolyan szükség van, mint egy miniszterelnökre. Képzeld csak el, mi lenne a szakmunkásokkal, ha nem lennének segédek .
- Tudom, és jól esik hogy így gondolod. Tanulhattam volna többet is, ha jobb módban növök fel. Sajnos nem elég ha értelmes egy gyerek, a komolyabb iskolákhoz egyre több pénz kell. Mesélj még Kevin. - kérte Martin. – Az életedről. - mind a négyen az asztalnál ültek. Előttük tányérok, a reggeli maradványaival. A tányérokon apró morzsák, összegyűrt szalvéták.
- Talán tízen valahány éves lehettem, mikor anyám, pontosabban nevelőanyám elmesélte az igazságot. Akkor még nem érintett meg mélyen a dolog, mert úgy tudtam, születésem óta velük vagyok, nekem ők tűntek az igazi szülőknek, az igazi családnak. De már ott, akkor gyerekfejjel elhatároztam, ha felnövök, meg foglak keresni. Szüleink tragédiája nagy port vert akkoriban, nem ez volt az egyetlen eset. A Goldpen más cégegeket is tönkretett, nem csak apáét. A szélhámos banda vezérigazgatója lelépett, valami Stahl, vagy Stohl Vincent nevű ember. - Kevin itt az ember szót erős túlzásnak találta, de nem akart alpári módon valami gusztustalan, vagy trágár szót használni.
Eliza és Helga ijedten egymásra néztek, úgy vélték, a fiúk nem vették észre. Mindkettőjükbe félelem költözött, gyomrukat az izgalom fogai rágcsálta. Eliza felállt, és visszavonult a szobába, ahol éjszaka aludt.
Idegesen ült az ágyon, kezében a mobiltelefont szorongatta. Alsó ajka szélét néha megharapta, majd rövid huzavona után tárcsázott. A szám, amelyet hívott, jelenleg nem volt elérhető. Bosszúsan nyomta ki a telefont. Érezte, ha visszamegy a konyhába, a fiúk biztos észre fogják venni, hogy valami nincs rendben, és tudta, hogy most nem tudná semmi épkézláb szöveggel kimagyarázni magát.
Mikor visszatért a konyhába, félelme beigazolódott, mikor Martin egy kérdést szegezett hozzá:
- Eliza, olyan furcsának tűnsz, valami baj van?- de a lány csak bambán nézett maga elé.
- Eliza, jól vagy?!- tette fel az erősebb, türelmetlenebb kérdést Martin.
- Ja, igen. Vagyis nem igazán- jött a bizonytalan válasz.
- Mi a probléma? Szívesen segítünk, ha tudunk.
- Azt hiszem nem tudtok. Egy kis lelki probléma. Majd elmúlik. - válaszolt Eliza, és úgy érezte, hogy ez a válasz talán hihető.
- Rendben, de ha bármi segítség kell, szólj nyugodtan. - ajánlotta Martin
- Oké. - egyezett bele Eliza, és egy kis mosolyt erőltetett az arcára, utána komoly szemekkel lopva nővérére pillantott. Helga jól tudta, hogy ez egy segélykérő pillantás volt Eliza részéről, és vette is a lapot.
- Azt hiszem, mégis tudnátok segíteni. - fordult a fiúkhoz. Eliza meg se mert szólalni, de bízott nővérében, tudta, hogy Helga megoldja a problémát.
- Nagyon szívesen. - mondta mosolyogva Kevin.
- Ha szépen megkérünk benneteket, elhoznátok az autómat a kórház elől?- kérdezte Helga, és ártatlan szemekkel nézett a fiúkra.
- Természetesen. - felelt Kevin. Nem is húzták az időt, azonnal indultak.

Folyt. köv.

Írta: Edwin Chat
48
Edwin Chat - 2009. szeptember 22. 21:39:33

Szia!
Ha jobban odafigyeltél volna olvasás közben, tudnád miért ilyen a két lány.

48
Edwin Chat - 2009. szeptember 22. 15:45:03

Köszönöm a hozzászólást.

230
Torma Zsuzsanna - 2009. szeptember 22. 12:21:19

SmileKedves Edwin!
Valami azt súgja nekem, hogy ezek a leány-ikrek valami rosszban törik a fejüket! De talán ezt elárulja az is, amikor az ikerlányok "gyanúsan" feltűnően egymásra tekintgetnek.
Már nem reménykedem semmi jóban!

Üdv.: Torma Zsuzsanna
SmileSmile

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.