Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Cseh Ildikó: Várunk mire
I

Igen... sokan várnak valamire. Egy világra, ami lesz.

És leírják, milyen lesz ez a világ.
Gyönyörű, szeretetteli, segítőkész, együttműködő emberek.
És a legtöbben elfogadják, ez a mi felelősségünk, ezt megteremteni... És ez jó.
De mikor? Mikor lesz itt az ideje?
Mikor olvasok, vagy beszélek erről, azt látom, olyan világot írnak le, ami nekem ismerős és rádöbbentem: én ebben az elképzelt világban élek!

Akkor viszont ez a világ VAN. Itt és most. Csak valami fátyol takarja el a szemünk elől.
Valamiért az emberek többsége egyébként is szeret panaszkodni, sőt sokan félnek jót mondani saját életükről, nehogy dicsekvésnek tűnjön! Hihetetlen. És igaz.
Amikor megkérdezik, hogy vagy? És azt felelem köszönöm, jól...kicsi szünet következik, látom, ahogy másra készült az illető és készek a mondatok: hát igen, ilyen a világ, szörnyű, válság, rohanás, közöny...és erre nem tudja ezt mondani. Csak annyit mondanak: tényleg? De jó neked.

IGEN. Jó nekem. Vállalom. Jó nekem. Mert így döntöttem.

A megelőlegezett köszönések világát élem. Esküszöm az emberek előre megérzik, hogy meg fogok nekik valamit köszönni.
Az utcán senki nem lökdös, a buszon kismama koromban vigyázzba ugrottak az emberek, a szomszédok segítenek, a pulton felejtett pénzemet utánam hozzák, az orvosaim végtelenül rendes és becsületes emberek, sajnos, volt rájuk szükség, az ételfutár a szomszédba leteszi az ebédemet a vadidegen irodásnál, a boltban hazaadják a gyerekcipőt otthon próbáljuk meg...
És szeretek kérni és szeretek megköszönni.
És nagyon szeretek adni! És nem várok semmit cserébe. Mert maga az adás okoz örömet.

És látom, vagyunk így többen is! Miért ne így lenne? Hát mi lennék én, valami különleges lény? Fenét.

Sokan vagyunk, akik így élnek.
Akik mernek örülni, nevetni és sírni.
Akik mernek szeretni.

Akik a szemébe néznek a kukában turkálónak és a káromkodó buszsofőrnek és meglátják benne az embert...akinek a sorsát nem tudom, ezért nem ítélek. És ha tudnám, akkor sem ítélek.

Itélet: igen, belefutok én is, mert szabad az akarat, dönthetek, hogyan élek meg egy helyzetet. Nagyon siettem (ez volt a hiba), szaladtam egy villamos után, majd kitört a lábam a murván és az orrom előtt becsukta az ajtót.
Na, fellobbant bennem is a harag! A betyármindenit! Direkt csinálta a szemét! Nem elég szemét a BKV, hogy ilyen helyre tesz megállót, ilyen dögöket alkalmaz? És különben is ez a bérlet ár...
és már az agyam robbangatott, indulatos nőszemély vagyok.
És akkor megszólalt bennem a hang:

Ugyan, így szeretnéd tölteni a napodat? Ezekkel a gondolatokkal, melyek ilyen érzelmeket gerjesztenek?
Megteheted. Te döntesz.

És döntöttem.
Elmondtam az egyik varázsmondatomat:

Kérlek Teremtőm segíts felemelni a gondolataimat a Szeretet fényébe.

És mély lélegzet (be van gyakorolva, mondom indulatos vagyok!) és ellazultam. És arra gondoltam: hiszen nem is biztos, hogy a villamosvezető látott...és ha igen? Akkor mi van? Jött a másik.

Az én lelkemért egyesegyedül én vagyok a felelős.
Te pedig a sajátodért, aki olvasol.
Naponta dönthetek: melyik világban akarok élni?

Mert mindkettő ITT VAN.
A fátyol...hiszem eltűnik.


Írta : Cseh Ildikó
875
Peonia - 2009. november 07. 08:33:39

Kriszti Kedves. Magam sem tudom ez mi. csak ilyeneket tudok írni, saját személyes tapasztalataimat. Azt persze könnyű.
Örülök, hogy adhattam!Smile Peo

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.