Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Csató Gáborné: A Király: 2/2. rész

Szerzőtársak: Csató Gáborné és Csató Mihály
A szülői házból hosszú út vezetett a trónig. Mesének mese volt, ha nem is nép-, hanem tanmese. Tudatos, törtető ember lett belőle, aki nem akart emlékezni rá, hogy honnan indult, csak azt tartotta fontosnak, hogy hova kívánt eljutni. Nem volt különösebben okos, de a józan paraszti ész dolgozott benne. A szorgalom is távol állt tőle, de mikor szükség volt rá, szinte kimeríthetetlennek tűnt. Tehetsége leginkább abban nyilvánult meg, hogy mindig talált megoldást. Tisztában volt vele, hogy mindennek ára van és nem habozott megadni, ha az eredmény profitot hozott. Mindig megtalálta a megfelelő embereket a megfelelő helyre és utána kiválóan tudta kezelni őket. Már az iskolában is ki voltak osztva a szerepek, ki írja meg a házi feladatát, ki védje meg szükség esetén. Végigcsinált egy főiskolát, de már mellette elindította első vállalkozását. Majd jött a második, a harmadik, a kapcsolatok szaporodtak, egyre több ember lett az ő lekötelezettje, míg végül egyszer csak a csúcson találta magát. S ha kellett, a szerencse is pártfogolta. Az életben a szerencsések és a nem szerencsések táborából ő mindig a kis létszámú szerencsések közé tartozott.
Végre indult, hogy kedvenc hobbiját élvezze kicsit. Horgászni járt már régóta a fél megye, mert a király horgászott. Ott lehetett lebzselni körülötte, csaholni a nyomában, lesni a kedvét, kedvenc vicceivel szórakoztatni. Aki a király asztalánál ült, annak leesett valami a tányérjára.
Az esti tivornyázások alkalmával többször előfordult, hogy ittasan ült a volán mögé. Szeretett vezetni, sofőrje-testőre inkább csak hivatalos utakra, üzleti tárgyalásokra kísérte el.
Egy alkohol mámorosabb alkalommal rendőrök igazoltatták. A tapasztaltabb közeg már tudta kivel van dolga, csak éppen egy útszéli prostituálttal egyezkedett, ezért később ért a kocsihoz. Fiatal, kezdő, túlbuzgó kollégáját viszont akkoriban helyezték ide. Meglehetősen durván lépett fel és meg akarta szondáztatni a királyt. A törvény és rend tapasztaltabb őre alig tudta helyrehozni társa baklövését, elnézést kérni a zaklatásért. A kapitányságon a többiek is hetekig vihogtak, élcelődtek velük az eset miatt. Az ifjú kolléga még karácsonyra is egy koronás matricával ellátott szondát kapott ajándékba.
A horgászással együtt járt még egy jó dolog, a király régi barátjának társasága. A nagyjából vele egykorú férfit csak Bölcsnek hívta magában. Ugyanonnan indultak, de mindketten más-más választ adtak az élet nagy kérdéseire. Míg ő a tanulást szükséges rossznak tekintette a célok elérése érdekében, barátja a tudás, a király előtt sokszor haszontalannak tűnő tudás szerelmese volt. Hogy lehet komolyan venni egy embert, akinek legnagyobb kincse a könyvtára? Aki mániákusan ragaszkodik olyan idétlen fogalmakhoz, mint a szelídség, önfeláldozás, adakozás? Aki újra és újra megújuló hittel bízik az emberekben?
És ő vajon mit látott a királyban?
Szülőfalujukban, gyerekkorukban egy utcában laktak, már akkor életre szóló barátság szövődött közöttük. A múltjukban lévő sok-sok közös vonás, az azonos gyökerek segítettek abban, hogy felismerjék, ha el nem is fogadták egymás értékeit. Számos életre szóló élményt éltek meg együtt. Bár később sorsuk más-más irányba terelte őket, barátságuk így is kiállta az idő próbáját.
- Még pár perc, és megkéri tőled a kezét – gúnyolódott barátja.
- Jó, kicsit talán túlzott, de alapvetően igaza volt – magyarázta a király és a csenevész halra nézett, melyet a távolodó férfi már-már megtermett cápához hasonlított. – Példát vehetnél inkább róla. Ő megadja a tiszteletet, ami jár.
- A halnak, vagy neked?
A király elmosolyodott. Ki merne így viccelődni vele? Akik itteniek azok ugyanúgy pedáloznának, mint az előző fickó, a messziről jöttek pedig valószínűleg észre sem vennék, vagy csodálkoznának egy-egy ilyen jeleneten. Hirtelen elkomolyodott:
- Mondd, mit kedvelsz te tulajdonképpen bennem?
- Semmit.
- De most tényleg. Mit kedvelsz bennem?
Barátja meglepetten nézett a királyra.
- Miért kérdezel ilyesmit? Nem hiszem, hogy ezt magyarázni lehetne, vagy kéne.
- Te vagy az egyetlen ember, akit valószínűleg nem tudnék, de nem is akarnék megvenni. Bennem megtestesül minden, amit a te híres könyveidben elátkoznak. Minden, ami ellen tiltakozol. Mégis itt ülsz velem.
- Ne kérdezz olyasmit, amire nincs értelme válaszolni. Egyébként pedig megfelelő megvilágításban a hiéna is egy kedves kiskutya.
- Kösz, barátom, ez jólesett. – nevetett szívből a király.
Lassan szedelődzködtek, visszatértek saját világukba, a király autójával palotájába, a Bölcs pedig biciklijén szerény kis lakásába, könyvei közé, a tudás várába.

A karácsonyi ünnepek után egy szokatlanul hideg, hóviharral tarkított napon történt, hogy a király mellől elpártolt híres szerencséje.
Külön kis karácsonyát igyekezett ünnepelni kedvelt barátnőjével. Az asszonynak a város szélén, szép fasoros részen vett házat, már évekkel ezelőtt. Kapcsolatuk kellemes, kölcsönös szimpátián alapuló, a lehetőségekkel megelégedő volt. A nő társaságában mindig kifújhatta magát, megpihenhetett. Intelligenciája, sokoldalúsága, jó meglátásai sokszor még támaszt is nyújtottak. Mindamellett sohasem követelt többet, mint amit kaphatott, betartotta a játékszabályokat, tisztában volt a valamit-valamiért fogalmával.
A kis házban meghittség, több helyen gyertyafény, minden helyiségben karácsonyi díszítések, tálcán házi sütemények jelezték az ünnepet. A kép igazán otthonos hatást nyújtott.
A király egyenesen behajtott a garázsba. Ahogy kiszállt az autóból, kezében tartott egy kis dobozt, amiben briliáns kövekkel kirakott karkötő díszelgett. A nő kedvesen fogadta, megölelte, mire a férfi furcsa mozdulatot tett. Hirtelen szívéhez kapott, feljajdult és végigvágódott a garázsból a lakásba vezető ajtó előtt. Kezéből kiesett a kis doboz, a gyönyörű karkötő a földön hevert. Az asszony nagyon megijedt, rohant a telefonhoz, hívta a mentőket.
Kérte sürgősen jöjjenek. Közben felhívta a kórházat, kérte a belgyógyászatot, Nagy doktort kereste. Az orvost nem érte el, nem tudta, hogy külföldön tölti szabadságát és Kis doktor az ügyeletes.
A kocsival kiállt a garázsból az utcára. A kiérkező mentősöknek bőven adott borravalót, hallgassanak róla, hogy az ő ajtaja előtt esett össze a király. Mondják azt, hogy a kocsijában találtak rá, és valaki, aki a háza ablakából látta mi történt, értesítette őket.
Megpróbálták a helyszínen stabilizálni a király állapotát, kevés sikerrel. Ezután száguldva, szirénázva igyekeztek a kórházba fontos betegükkel. Az asszony kérésére a belgyógyászatra mentek először, ők is Nagy doktort keresték, bár egyértelműen a kardiológiára kellett volna vinni a válságos állapotban lévő férfit.
Kis doktor éppen az ügyeletesszobában enyelgett a csinos nővérrel. Mióta megkapta az állást, sok jót nem lehetett elmondani róla. Tehetséges, arra érdemes társai elől foglalta el a munkahelyet, akik szívvel-lélekkel végezték volna munkájukat. A betegekkel nem törődött, flegma, nagyképű modora mindenkiből ellenszenvet váltott ki. Reggelente büszkén nézegette magát a tükörben, határozottan jól állt neki a fehér köpeny. Ez volt minden érdeme pályáján. Mire előkerült, s végre intézkedett, hogy a királyt átvigyék a kardiológiára, már késő volt.
Gyors, szakszerű orvosi ellátással feltétlenül esélye lehetett volna a túlélésre. A király úgy halt meg, hogy egyetlen egyszer sem tért magához.
A kórházban eltussolták az esetet. A halott királynak már senki sem barátja. Ráadásul ő is megértette volna, hogy egy ilyen per, annak kimenetele mekkora anyagi áldozatot követel. Életében nem egyszer maga segédkezett hasonló esetek csendes rendezésében.
Kis doktornak lehetőséget adtak a közös megegyezéssel történő távozásra. Még ajánlást is kapott egy távoli kisközség háziorvosi állásának betöltéséhez.

A királyi temetésen nagy tömeg gyűlt össze. Számított, hogy ki vesz részt rajta. Az özvegyet Nagy doktor támogatta, rendkívüli figyelemmel. A királylány anyjába karolva lépkedett, lehajtott fejjel, de nem látszott arcán mély fájdalom.
A temetés végén, mikor a sok részvétnyilvánítás az özvegynek és lányának megtörtént, s végre eloszlott a tömeg, elszállingóztak az utolsó „gyászolók”, egyetlen ember maradt a sírnál. A Bölcs szemét elhomályosították a könnyek, nehezen olvasta ki az aranyozott betűket a fekete márványon: Király Zoltán élt 56 évet.

Budapest, 2009. november 21.

Csató Gáborné /Magyar Eszter/ és Csató Mihály
686
T Pandur Judit - 2009. november 29. 00:01:12

Kedves Eszter és Mihály!
Az írói igazságszolgáltatás remekül működött. Smile
Ebben az esetben ugyan a közmondás, mi szerint: "Akit a jóisten nem szeret, annak megadja amit kér!", talán úgy módosult, hogy : "Akit a jóisten nem szeret, annak megadja amit kierőszakol". Smile
A második rész hibáira már az előttem hozzászólók rávilágítottak. Én legalább egy mondatot hiányoltam a királylányos szál lezárásához.
Judit

499
magyareszter - 2009. november 27. 06:24:54

Kedves Viola, Zsuzsanna, Judit, Timoca, Anna, Leonardovics!
Bocsánat a felsorolásért, mindannyian egyformán kedvesek vagytok számunkra.
Nagyon-nagyon köszönöm, hogy elolvastátok, amit írtunk. Külön nagyon örülök a hasznos véleményeknek. Ennek alapján és talán mi is úgy gondoltuk, átírjuk, a vége felé is több párbeszéddel ábrázolva az esetet, ami természetesen abszolút fantázia szüleménye, illetve sajnos a mindennapokban ebben élünk.
Sokszor az ember nagyon szeretne valamit elmondani és beleesik a magyarázás hibájába. Egyértelmű, hogy az olvasónak kell levonnia a következtetést, megértenie a mondanivalót. Mégegyszer is köszönöm segítségeteket!

Sok szeretettel Eszter

230
Torma Zsuzsanna - 2009. november 26. 12:45:13

Kedves Eszter és Mihály!

Itt hát vége, a Király befejezte. Mondhatnánk azt is, hogy "Nomen est omen", "A név kötelez". Ezt a király nevére értettem, mivel Király Zoltánnak említed a végén.
Azt is monthatnánk még, hogy a bajban ismerszik meg a jóbarát. Mint ahogy a történet végén a gyászolók elszállingózása után ott maradt az elhunyt gyermek- és felnőttkori egyetlen barátja. Mert a többit, akikkel különböző ügyeleteket kötött és akikkel kölcsönösen lekenyerezték egymást, azok nem számíthattak igazi barátnak.
Ebből a történetből is le lehet (s le is kell) vonni a tanulságot, hogy halálunkban egyenlőek leszünk mindenkivel, még ha életünkben akármilyen nagy emberek is voltunk.
Figyelemre méltó, szép kerek történetet olvashattam két részben!

Üdv.: Torma Zsuzsanna
SmileSmileSmile

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.