Csató Gáborné: Szerepcsere

A kórház előtti parkolóban leállította a kocsit. Próbált közönyt erőltetni magára. Nem sikerült. Szinte félt attól, amivel szembe kellett néznie. Pedig már annyiszor megtette ezt az utat. Nem lehetett megszokni. Behunyt szemmel pontosan fel tudta idézni a tábla szövegét a barnás színű téglafalon. III. Krónikus Belgyógyászati Osztály E épület, kék keretben, fehér alapon, kék színű betűkkel. Az E betű fekete. Sokszor látta maga előtt, akkor is, ha bárhol másutt volt.

Ahogy felért az emeletre és belépett a folyosón, megcsapta orrát a szag. Mennyire más a kezdődő, mint a halódó élet. Az újszülött körül a babafelhő, az élet, a jövő illata árad. Magával ragadó, reményt keltő, boldogságot teremtő. Itt az elmúlást érezte a levegőben.
Míg elért a 203-as szobáig, egy-két idős alakkal találkozott, akik próbáltak járókerettel, bottal, esetleg anélkül sétálni a folyosón. Lesoványodott a testük, beesett arcukban ülő kifejezéstelen szemükben egy csöppnyi érdeklődés látszott, ahogy ránéztek. Volt, aki mosolygott, ő pedig kedvesen viszonozta, küldve a mosollyal egy cseppnyi érzelmet, visszajelzést, aminek az elítélt örült.
Az élet börtönében raboskodó idős emberek töltötték itt hátralévő idejüket. Ki beletörődött sorsába, megadta magát, ki harcolt, küzdött, fellázadt a méltánytalanság ellen, felgyorsítva lépteit a folyosón, mintha valahova sietne. Igen intézkedni, hogy vigyék el innen, véletlenül került ide, ártatlan. Majd a folyosó végén megfordulva visszasiet az elejére, s teszi ezt naponta sokszor oda-vissza.
Nem élet ez már, csak létezés. Nem tudni miért adatik meg némelyeknek a gyors, fájdalommentes eltávozás, mások miért csak hosszú időn át tartó, sok-sok gyötrődés után hagyhatják el ezt a világot? Miért nem jár mindenkinek a méltóság? Miért a hosszú, kegyetlen út, amit meg kell tenni, legyen az bármilyen nehéz?

A szép tágas szobában hat ágyat helyeztek el. Középen asztal, körülötte székek, az ajtóval szemközt régi, hatalmas ablak, ami beengedte a fényt, a napsütést. Az asztal körül három idős néni ült. Beszélgettek. Két társuk ágyban feküdt, őket már leteperte az idő, többé nem képesek felkelni.
Édesanyja az ágy szélén ült, színtelen arccal nézett maga elé. Ahogy észrevette felderült, szemeiből elszállt a közöny, örült. Megismerte. A lánya jött hozzá.
- Szervusz anya. – hajolt le és megcsókolta a számára oly kedves arcot.
- Te vagy az? - nézett fel édesanyja mosolyogva.
- Igen, én… - Hogy érzed magad?... - Nézd mit hoztam neked! - Finom üdítőt, mandarint, banánt, süteményt. – A folyamatos beszéd mintha erőt adott volna, hogy ne fusson el.
- Jaj, ennyi minden! El sem fér. – tiltakozott az anya.
- Itt vannak a tiszta holmik, tudod, amiket elvittem kimosni. Hálóing, trikó, törülköző. – pakolt ki a szatyorból. Kicsit hozzáhajolva fogta meg szeretettel a vállát, s kérdezte:
- Megfürödjünk? Nem vagy nagyon fáradt?
- Jó. Igen. – bólogatott.
A „lány”, maga is nagymama korú, összeszedte a kellékeket. Szivacs, habfürdő, törülköző, tiszta hálóing, trikó, fésű.
- Mehetünk? – segítette fel édesanyját az ágyról. Fogta a kezét, míg elértek a fürdőszobáig. Levetkőztette, mosdatta, sietve, nehogy megfázzon.
Fürdés után visszakísérte ágyához, ahol kimerülve feküdt vissza. Egy pillanatra otthagyta, hogy odaadja a szobatársaknak is, amit hozott. Letett három banánt az asztalra. Az ágyban alvóknak kis éjjeliszekrényére, óvatosan, aludjanak nyugodtan. Mindig hozott a szoba többi lakójának is valami apróságot, gyümölcsöt, édességet, ritkábban színes újságot nézegetni, amennyire még láttak, olvasgatni.
Hálásak voltak ezért a magától értetődő apróságért is, de ami sokkal fontosabb, örültek neki.

Leült az édesanyja ágya mellett álló kis székre. Nézte, ahogy a drága, ráncos, sápadt arc beleolvad a párna fehér huzatába. Látta, hogy ez az ő édesanyja, de nem tudta még felfogni, hogy ő már nem ő. Csak a teste ismerős, de lélekben, gondolatban messze jár. Nem kötődik már ebből a világból szinte senkihez és semmihez. Kicsire szűkült, mint a tér körülötte, amit még használt, az egyetlenegy szoba, sarkában egy ágy, mellette éjjeliszekrény és egy szék. Nem kellett több és nem is látott messzebbre. Nem érdekelte a külvilág, a politika, az óra átállítás, a villanyszámla, az infláció, hogy tél van, vagy tavasz és számtalan más dolog, ami az emberek agyát foglalkoztatja.
Tudta, hogy mennyi gyógyszert kell kapnia, milyen színű és formájú, mikor van reggeli és ebéd, vizit, hogy hétvégén nincs csak ügyeletes orvos, és örült, ha jött hozzá valaki a családból. Minden nap jöttek.
A sztrók leginkább a beszédközpontot érintette, nehezen kommunikált. Régóta nagyot is hallott, így szobatársaival sem tudott beszélgetni, de nem is akart. Gyenge volt a szíve, beteg a gyomra, köszvény kínozta, érszűkület fenyegette, fejfájása folytonossá vált. Vérnyomása gyakran felszaladt, ilyenkor a szokásos gyógyszer mellé azonnal injekciót adott a doktor. Nem élhetett állandó orvosi felügyelet nélkül.
Már feladta. Alig evett, ivott, fokozatosan fogyott, de még nem járt le az ideje. Várnia kellett, ami sok-sok türelmet igényelt. Útközben időnként bizony nagyon elfogyott, ilyenkor goromba, agresszív, beteg hangulat uralkodott rajta. Nehéz volt ezt megérteni a gyerekeinek, akik édesanyjukat látták benne, bárhogy is felemésztette erejét, egészségét, lelkét az idő. A betegséget, amit kívülről is látunk, azt megértjük, hiszen fizikailag érzékelhető. A láthatatlan szellemi leépülést nehéz felfogni, elfogadni, és még érthetetlenebb, ha az édesanyánkkal történik, mert a sztereotípiákat felül kell írni.

Valamikor édesanyja ült az ágya szélén és mesélt. Mikor mandulagyulladással, lázasan feküdt. S mikor egészséges volt is gondozta, öltöztette, etette, nevelte, tanítgatta, vigyázta, óvta. Most fordítva van. Felcserélődtek a szerepek. Neki kell törődnie édesanyjával, beszélni az orvossal, a nővérekkel, figyeljenek rá, segítsenek rajta, amennyire csak lehetséges.
- Anya, emlékszel, mikor nyaralni voltunk és… - nézi az arcát. Édesanyja a fejét rázza.
Nem emlékszik.
- Olvassak neked? – szemével kutatja anyja szemében a választ. Édesanyja a fejét rázza.
Nem akarja.
- Igyál egy kis üdítőt! Töltök a poharadba. - Édesanyja a fejét rázza. Nem!
- Menj dolgozni! - mondja végre. Tudja, hogy dolgozni kell. Élni az életet, mindenkinek a sajátját. Ő már elfogadta, hogy ez így van.
- Mindjárt megyek. Látom, pihenni szeretnél. – sóhajt lánya lemondóan.
Felveszi a szennyessel teli szatyrot, retiküljét, megsimogatja a paplanon pihenő kezet, lehajol, hogy búcsúzóul megcsókolja homlokát. Ott fáj a feje és hátul és hányingere van és mikor lesz már vége?

Elindul vissza a folyosón, ki a szabadba. A lelki teher kegyetlen. Folyamatosan cipelni kell. Nem lehet elhagyni, letenni, megpihenni. Visszakapaszkodik az ember vállára, ránehezedik, torkát szorítja, szívét markolja. A hosszú búcsú fájdalma az ő életéhez is hozzátartozik, ezt a nehéz utat neki is végig kell járnia.
Siet vissza dolgozni. Munka után a család szolgálatában, tovább. Otthon vezeti a háztartást, még bírja, élteti.
Egyszer - talán hamarabb, mint gondolná - az ő ágya mellett ülnek majd a gyerekei, s megint, ahogy az életben időtlen idők óta: megtörténik a szerepcsere.

Csató Gáborné /Magyar Eszter/
1403
titanil - 2010. április 13. 14:20:01

Kedves Eszter!

Könnyeimmel küszködve olvastam végig írásod. Szüleim az utolsó két évben mentek el..... Apám majdnem 94, anyám 90 éves volt. Elérték a második csecsemőkort, és nekem olyanok voltak, mintha már a gyerekeim lennének. Nagyon erősnek kellett lennem fizikailag és lelkileg egyaránt. Bár kevesen érik el ezt a szép kort, de én úgy érzem a "gyökerek" nélkül már sosem lesz számomra biztos a talaj.
Köszönöm, hogy ilyen szépen leírtad beteg édesanyádért való aggódásodat.
Sok szeretettel! Titanil

1403
titanil - 2010. április 13. 14:19:12

Kedves Eszter!

Könnyeimmel küszködve olvastam végig írásod. Szüleim az utolsó két évben mentek el..... Apám majdnem 94, anyám 90 éves volt. Elérték a második csecsemőkort, és nekem olyanok voltak, mintha már a gyerekeim lennének. Nagyon erősnek kellett lennem fizikailag és lelkileg egyaránt. Bár kevesen érik el ezt a szép kort, de én úgy érzem a "gyökerek" nélkül már sosem lesz számomra biztos a talaj.
Köszönöm, hogy ilyen szépen leírtad beteg édesanyádért való aggódásodat.
Sok szeretettel! Titanil

1403
titanil - 2010. április 13. 14:18:18

Kedves Eszter!

Könnyeimmel küszködve olvastam végig írásod. Szüleim az utolsó két évben mentek el..... Apám majdnem 94, anyám 90 éves volt. Elérték a második csecsemőkort, és nekem olyanok voltak, mintha már a gyerekeim lennének. Nagyon erősnek kellett lennem fizikailag és lelkileg egyaránt. Bár kevesen érik el ezt a szép kort, de én úgy érzem a "gyökerek" nélkül már sosem lesz számomra biztos a talaj.
Köszönöm, hogy ilyen szépen leírtad beteg édesanyádért való aggódásodat.
Sok szeretettel! Titanil

1403
titanil - 2010. április 13. 14:16:38

Kedves Eszter!

Könnyeimmel küszködve olvastam végig írásod. Szüleim az utolsó két évben mentek el..... Apám majdnem 94, anyám 90 éves volt. Elérték a második csecsemőkort, és nekem olyanok voltak, mintha már a gyerekeim lennének. Nagyon erősnek kellett lennem fizikailag és lelkileg egyaránt. Bár kevesen érik el ezt a szép kort, de én úgy érzem a "gyökerek" nélkül már sosem lesz számomra biztos a talaj.
Köszönöm, hogy ilyen szépen leírtad beteg édesanyádért való aggódásodat.
Sok szeretettel! Titanil

499
magyareszter - 2009. december 02. 17:15:17

Kedves Zsuzsanna!
Köszönöm, hogy olvastál és együttérzel velem, eljutott Hozzád is az írás üzenete.

Kedves Timóca!
Köszönöm Neked is az együttérzést, de reagálnék arra is, amit írtál. Van egy réges-régi ismerősöm, aki éveken azt hajtogatta, hogy ha hatvan éves lesz, leugrik valahonnan, ne legyen senkinek a terhére, stb. Most már betöltötte a 62. életévét is és nem hallom tőle ezt. Viccesen megkérdeztem tőle, mi a helyzet az ugrással? Csak morgott a bajsza alatt.
Mindannyian csak reménykedhetünk benne, hogy rövid és kíméletes lesz eltávozásunk, de nem tudhatjuk.

Sok szeretettel Eszter

230
Torma Zsuzsanna - 2009. december 01. 11:58:25

Kedves Eszter!

Nagyon szép és megható történetet olvashattam megint Tőled! A szerepcsere megismétlődik, amióta ember az ember, és amióta anyától gyermek születik. Kivétel ez alól az olyan eset, amikor a gyermekünk előbb meghal, mint ahogy mi megöregednénk. Sajnálatos módon megtörtént már sokszor, és megtörtént nem rég (talán hallottal is róla), hogy egy ámokfutó diák lelőtte diáktársát (aki történetesen az én volt főnököm egyik fiúunokája, Miklós), aki így kénytelen volt szüleit otthagyva a túlvilágra menni, aki már soha nem fog szerepet cserélni szüleivel, hogy öregségükben gyámolítójuk legyen. Az sem vígasz, hogy maradt még egy idősebb fiútestvére is, legalábbis a szüleinek ez bepótolhatatlan veszteség.
De, mint ahogy többen is mondják, remélhetőleg újjászületik egy boldogabb világra.


Köszönöm szép történetedet, örülök, hogy olvashattam!

Üdv.: Torma Zsuzsanna
SmileSmileSmile

499
magyareszter - 2009. december 01. 10:48:44

Kedves Klára, Judit, Kriszti, Daisy!
Nagyon hálás vagyok kedvességetekért. Már egészen kényelmetlenül érzem magam, mintha meztelenül mentem volna ki az utcára. Úgy gondolom általában nyitott vagyok, de talán mégsem annyira.
Remélem egy kicsit benne van ebben az írásban a sok idős beteg emberrel való együttérzés üzenete is. Gondolkoztam rajta, hogyan lehetne egy kis tartalmat vinni az életükbe, esetleg néha egy filmvetítéssel, felolvasóesttel. Annyira szeretnék segíteni rajtuk! De hogyan?
Sok szeretettel Eszter

686
T Pandur Judit - 2009. november 29. 18:48:11

Kedves Eszter!
Engem nagyon meghatott a novellád, szerintem szépen írtad meg. Az a láthatatlan szellemi leépülés félelmetes lehet.
Olyan, mintha a szeretett családtag átváltozna, eltorzulna egy idegenné. Elfelejti az életét? Elfelejti az emlékeit?
Nehéz és rengeteg türelmet igénylő feladat lehet egy szeretett személyt ilyen állapotban látni.
A szerepcsere, mint cím is nagyon jó,tökéletesen találó.

Judit

499
magyareszter - 2009. november 28. 17:17:01

Kedves Maja és Leonardovics és Mindenki, aki még elolvassa és esetleg véleményezi ezt a vallomásomat!

Leonardovicsnak teljesen igaza van, olyan mélyen benne vagyok érzelmileg, hogy lehetetlen jól megírnom. Annyira fáj, hogy nem tudom elmondani.
A nagymama korú lány természetesen én vagyok, de nem annyira természetes ez az én esetemben, mert sohasem szoktam a saját életemről írni, mindig fantáziámból merítek témát, a mai világ bőven ad erre lehetőséget, nem is kell sokat törni rajta az embernek a fejét. (Sajnos.) Ez pedig így nem igaz, mert mindig a saját életünkben, vagy környezetünkben élőkkel előforduló események kapcsán születnek érzéseink, gondolataink, amit szeretnénk keretbe foglalva elmesélni. Tehát közvetve mindig benne vagyunk a történetben. Elnézést, csak azért fűztem némi magyarázatot ehhez az íráshoz, mert erősen személyes jellege miatt gondolkoztam is rajta, hogy elküldjem-e, de ezzel kicsit talán azt is megmagyaráztam, hova tűntem mostanában.

Köszönöm Édesanyám nevében is, hogy elolvastátok, a véleményekért pedig külön hála és köszönet.

Sok szeretettel Eszter

490
kismehi - Libricz Maja - 2009. november 28. 12:18:06

Kedves Eszter!

Nehéz és fájó szívvel olvasom történetedet. Megrendítő és nagyon életszagú...
Minden ember talán abban reménykedik, hogy nem kerül ilyen helyzetbe, mert ez mindenkinek nagyon rossz lenne.
Olyan kiszolgáltatott az ember...
Köszönöm, hogy olvashattam.
Puszi Maja

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.