Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Csató Gáborné: A hazugság ára. - ÖTÖDIK TÖRTÉNET (2010. február)

Elérkezett egy mérföldkő a gyerekek életében: befejezték az általános iskolát. Néhány barát, barátnő ugyanabba a középiskolába szeretett volna bejutni, hogy együtt maradhassanak, de többségük szétszóródott különböző helyekre.
András egyedül került a színvonalas gimnáziumba. Szorgalmasnak ismerték, osztálytársai számára érthetetlenül szerette a könyveket bújni. Édesanyja egyedül nevelte őt és két évvel idősebb nővérét. Sokat dolgozott, de így is szerényen éltek. A fiú a tudás szeretete mellett megértette, hogy egyetlen esélye az életben, ha tanul. Nincs lehetőségük tandíjra, nem járhat fizetős főiskolára, egyetemre. Azért játékra is jutott ideje, szeretett focizni. Egy kis zsiványságért pedig nem ment a szomszédba.
A gimnáziumban a májusi szülői értekezleten a leendő osztályfőnök az iskola által hagyományosan szervezett gólyatáborra hívta fel a figyelmet. Örömmel fogadták a lehetőséget és szinte, mindenki jelentkezett a kéthetes, nyaralással egybekötött munkára.
Jó alkalom lesz, hogy összeismerkedjenek. Talán már barátságok is kialakulnak, így szeptemberben nem teljesen idegenként kezdik a tanévet.
Egy dél-alföldi termelőszövetkezetben kellett a segítség. Június végén érik a ribizli, a meggy, azt kell majd leszedni. Munkájukért még bért is kapnak, amiből a szállás és az étkezés ára le lesz vonva, de egy kevés zsebpénz marad belőle. A tanárok is jó kedvvel táboroztak, élvezték az aktív pihenést és munka közben alaposabban megismerhették diákjaikat.

Az indulás napján reggel fél 6-kor gyülekeztek az iskola melletti parkolóban. A három első osztály két autóbusszal utazott. Eleinte félénken méregették egymást. A fiúk kezet fogtak, bemutatkoztak, a lányok kicsit idegenkedve, vonakodva mosolyogtak.
A nagy sporttáskákba, bőröndökbe kerültek játékok is. Némelyikből tollaslabda ütő nyele lógott ki, vagy hálóban lévő focilabda nem engedte a cipzárt behúzni.

Andrást édesanyja az ütött-kopott, de annál hasznosabb, öreg Trabanttal vitte a találkozóhelyre. A parkolótól kicsit távolabb álltak meg. Majd egyedül megy oda a többiekhez, nem dedós már. Gyors búcsú és édesanyja, távolodó alakján merengett. Hogy megnőtt ez a gyerek. Hatodikban még fél fejjel volt alacsonyabb nála, hetedikben már egyformának mérték magukat. Idén pedig viccelődve nézegetett le anyjára.
Önkéntelenül elmosolyodott. Eszébe jutott, mikor többször visszaküldte fiát a fürdőszobába, megmosni a szája feletti maszatot, de az csak nem jött le. Kiderült, hogy serkenő bajusz.

Szabó tanár úr szeretettel fogadta az érkezőket. Próbálta kicsit feloldani a gyerekekben lévő félelmet, bizonytalanságot.

- Úgy látom mindenki megjött. C osztály, gyertek ide egy kupacba! Névsort olvasok, aztán beszállhattok a buszba. Mindenki oda ül, ahova akar.

A diákok a sofőr segítségével betették bőröndjeiket, táskáikat a busz oldalában lévő csomagtartóba, majd felkászálódtak az utastérbe. Kis keveredés és az ablak melletti helyekért folyó küzdelem után mindenki elhelyezkedett.

A négy órás út alatt az osztályfőnök mesélt nekik a táborról, a körülményekről. Vicces történetek is előkerültek, így hamar elrepült az idő és feloldódott a hangulat.
A busz a szálláshelyül szolgáló épület előtt állt meg, ami régebben kollégiumként működött. Nagy örömmel fogadták őket. Maga az elnök szólt néhány szót az érkezőkhöz.

- Szeretettel köszöntöm a kedves tanárokat és az ifjúságot. Örülök, hogy ilyen szép számban
eljöttetek. Szükség van a szorgos kezekre. – törölgette magáról az izzadtságot az erős
napsütésben.
- Szállásotok emeletes ágyakkal berendezett szobákból áll, többnyire négyen fogtok
együtt lakni ebben a két hétben. Ugyanitt az ebédlőben lesz az étkezés.
Reggeli 7-kor, 8-kor kezdjük a munkát. 12-kor behoz a busz ebédelni. Első héten ribizlit szedünk. Csoportokban fogtok együtt dolgozni. A leszedett mennyiségről nyilvántartást vezetünk, versenyben álltok majd egymással. Az eredményről a bejárat mellett lévő faliújság tájékoztat. Délután 5 órától vége a munkának, pihenhettek, szórakozhattok.
Érezzétek jól magatokat nálunk!

Már az első mondatnál csiklandozta orrukat a híres magyar vendégszeretet illata. Kiderült, házi lekváros buktával várták a pesti diákokat. Nem is ettek még ilyen finomat sohasem. Alig győzték köszönni ezt a meglepetést.
Mikor első nap reggel kiértek a gyümölcsösbe, leesett az álluk a látványtól. Ahogy megállt a munkásbusz, az ablakra tapadtak. Hatalmas területen, a végtelenségig ribizli bokrok sorakoztak, mellettük meggyfák, azon túl, ameddig a szem ellátott barackos.
Kiosztották a ládákat, amikbe a leszedett gyümölcsöt kellett tenni. Este egyenként megmérték. Az apró ribizlivel nehezen teltek a ládák. Nyolc fő volt egy csapatban, vegyesen fiúk, lányok. A helybeliek türelmesen tanítgatták nekik a ribizli szedés fortélyait. Megdicsérték ügyességüket, szorgalmukat, igyekeztek is, amennyire csak tudtak.

A szép, hosszú szőke hajú lány, akire András már az úton felfigyelt, nem az ő csoportjukban dolgozott. Hatalmas, zöld macskaszeme elkápráztatta a fiút. Alig tudott parancsolni magának, hogy ne állandóan őt nézze. Munkaszünetekben eljárkált többször is arrafelé, ahol a lányt láthatta, mintha csak céltalanul sétálgatna. Egyszerűen vonzotta. Nem érzett még ilyet. Csak látni szerette volna, csak mellette állni, észrevétlenül a közelében lenni.

Délután a társalgóban a videokazettákat nézegették újdonsült barátjával, mikor a lány barátnőivel egyenesen feléjük tartott. Úgy érezte nem tud uralkodni magán, akarata ellenére elvörösödik. Szemlesütve tanulmányozta tovább, milyen filmeket lehet megnézni, mintha a világon semmi más nem érdekelné. Közben szíve hevesen dobogott, zavartság vett erőt rajta, össze-vissza pakolt a dobozban. Megbénulva nézte a világ legszebb lányát, mikor az megszólította:

- Andai Zsuzsanna vagyok, de a barátaim csak Macskának hívnak. – nyújtotta a kezét.
- Vince András. – hallotta valahonnan, mintha nem is ő mondta volna ki a saját nevét. Úgy érezte izzad a tenyere, ahogy a lány felé nyújtotta. Ettől még inkább zavarba jött.
- Milyen filmek vannak? – kérdezte a lány és ránézett.
- Nem tudom… illetve… már láttam… most keresem… nagyon tetszett… - zagyvált.
- Illik a név hozzád… gondolom a szép szemedről kaptad. – szedte össze magát végre.
– Melyik osztályba fogsz járni?
- Angol tagozatos leszek. Évekig kint éltem Angliában legalább azzal nem lesz problémám. – mosolyodott el. A mondat teljesen egyszerűen, természetesen hangzott, András mégis úgy érezte valami érdekessel neki is elő kell hozakodnia. Sajnos a magára erőltetett nyugalom csak egy pillanatig tartott, újra elveszítette a fejét.
- Lehet, hogy én is kimegyek, majd Amerikába. Apám testvére lakik ott. A Mercedesre is ő küldött pénzt. – Miket beszél? Apját három éves kora óta nem is látta, tartásdíjat sem fizet. Megbolondult? Közben a lány arcán várta a hatást, de azon semmi nem látszott. Ez további buta nagyzolásra ösztönözte.
- Kár, hogy nem lehet bemenni a városba, gondoltam meghívom a barátaimat valahova. – Igazából édesanyja nagyon kevés zsebpénzt tudott adni neki. Még a nagyi dugi pénzével együtt, amit az indulás előtti vasárnap ebéd után nyomott kezébe, sem menne messzire.
- Jó itt! Várost láthatunk eleget otthon – vélte a lány. – Inkább menjünk ki! A kosárlabda pályán lehet focizni. – Azzal a hercegnő udvarhölgyeitől körülvéve már indult is kifelé a teremből. Ő pedig alig tudta elhinni, hogy a lány szóba állt vele.
- Tényleg kint él apád testvére Amerikában? – nézett fel rá szobatársa, ahogy a pálya felé vették az irányt. – Jó neked.
- Á, semmiség. – legyintett. Már nagyon megbánta ezt az oktalan hazugságot, ráadásul most még folytatnia is kell, amibe egyszer belekezdett.

Nap, mint nap játszotta a gazdag fiút, aki például csak a márkás holmikat kedveli. Ide a táborba kifejezetten munkára való ruhákat hozott, otthon különb ételekhez, más körülményekhez szokott. Önbizalmát próbálta növelni, a menő srác alakítással. Egyre jobban belelovalta magát szerepébe, amivel a lány meghódítását remélte. Ugyanakkor a célszemély semmit nem árult el magáról, higgadtan, látszólag közömbösen viselkedett vele.
Így telt el az első nehéz és élményekkel teli hét. András bánta idétlen, hamis viselkedését, mégsem tudott parancsolni magának a lány társaságában.
A többiek boldognak érezték magukat, fiatalok voltak, gondtalanok, erősek, tele életkedvvel, tervekkel, célokkal. Esténként, vacsora után siettek a faliújságon megnézni a táblázatokat, hogy áll a verseny? Andrásék csapata ingadozott az első és a második hely között, de Macskáéké is szorosan mögöttük állt. Várták a következő heti meggyszedést, remélték, hogy az sokkal eredményesebb lesz.

Szombaton kora reggel András édesanyja gurult be a Trabanton az épület elé. Fekete ruhát viselt. A tanár urat kereste. Váratlanul meghalt a nagymama. Andrásért jött.
A fiú pillanatok alatt bedobálta ruháit a nagy sporttáskába, csöndesen, észrevétlenül akart, minél gyorsabban eltűnni innen.
A kocsi felé lépkedve lopva felnézett az emeleti ablakokra. Az egyikben meglátta, amitől rettegett. Soha életében nem felejtette el azt a szégyent, ahogy a lány tekintetétől kisérve beült anyja mellé. Mire kiértek a földútra, ami kivitte a gyümölcsösből a faluig őket, arcán sűrű patakokban folyt a könny. Édesanyja természetesnek tartotta, hogy imádott nagymamáját siratja. A fiú lelkében nagy vihar dúlt. Haragudott önmagára, a világra, szerencsétlenségére, de még szegény nagyira is. Miért kellett ennek így történnie?

Felnőttként is keserűen emlékezett vissza arra a két szorongásokkal teli hónapra, ami hátra maradt a szünidőből. Szobájában, egyedül töltötte a napokat, nem lehetett szavát venni. Anyja és nővére azt hitték, a nagymama halála miatt olyan szomorú.
Elhatározta, hogy az évnyitóra korán odamegy, megpróbál a lánnyal négyszemközt beszélni. Még szerencse, hogy más nem látta. Persze lehet, hogy Macska már mindenkinek elmesélte, talán már gúnynevet is kitaláltak neki: ő kamu Bandi.
Szeptember elsején az iskola kerítése mellett haladva, messziről megpillantotta a hosszú szőke hajat. Nem habozott, odasietett hozzá.
- Szia Zsuzsa. – szólította a lányt keresztnevén. - Szeretnék veled beszélni.
Ha meghallgatsz. – tette hozzá.
- Hallgatlak. – hangzott a kurta válasz. A lány szembefordult vele és kérdőn nézett rá.
- Hülye voltam. Nagyon sajnálom. Meg tudsz nekem bocsátani? – próbálta sorolni az egész nyáron, magában gyakorolt mondatokat, persze nem úgy sikerült, ahogy megtanulta és százszor felmondta otthon magának.
- Azzal akartál tetszeni, hogy hazudozol? – fakadt ki a lány.
- Kérlek… ne haragudj…
- Te sem voltál közömbös nekem, de már nem érdekelsz. Mindent elrontottál.
Sajnálom. – azzal otthagyta a bánatos fiút.

Osztálytársai fogadtatása megnyugtatta, a lány senkinek sem mesélte el, amit látott.
Így is nagy árat fizetett hazugságáért.

Budapest, 2010-01-31.

Írta: Csató Gáborné
230
Torma Zsuzsanna - 2010. február 24. 15:29:03

Kedves Tollforgató!

Ez a kis történet olyan, mintha már valahol olvastam volna, vagy inkább egy film részletére emlékeztet, ahol a középiskolások próbálnak nagyzolni a másik előtt, és így próbálnak bevágódni. Lehet fiú, vagy lány, azt hiszem egyik sem jobb a "deákné vásznánál".
Ha lett volna szíve ennek a leánynak, azért megesmehett volna ezen a fiún, hiszen éppen azért hazudott, mert szégyellte a szegénységét. Pedig az sohasem szégyen!
Nálad is csak azt tudom mondani, hogy a helyesírási hibák észrevételére nincs elég időm. De biztos vagyok benne, hogy Timócának legtöbbször igaza van!

Üdv.: Torma Zsuzsanna
Smile

Üdv.: Torma Zsuzsanna

499
magyareszter - 2010. február 04. 14:14:05

Kedves Tollforgató!
Sajnos ma már nem hallani ilyen munkával egybekötött nyaralásokról, pedig a fiatalok biztosan örömmel dolgoznának. Nem is tanulják meg a munka szeretetét, hiszen nincs rá lehetőségük. Az egészséges verseny szellemről nem is beszélve. Egy tizennégy-tizenöt éves fiú és egy tizennégy-tizenöt éves lány között igen nagy a különbség az érzelmek kezelésének tekintetében. A fiú lába alól kicsúszott a talaj, a legszomorúbb az, hogy még a nagyiról sem tudott úgy megemlékezni, gyászolni, ahogy megérdemelte volna.
Sok szeretettel Eszter

490
kismehi - Libricz Maja - 2010. február 02. 20:41:40

Kedves Tollforgató!

Találomra kezdtem el olvasni pont a Te történetedet, mivel a két gyerkőcöm között is 2 év a korkülönbség a lány javára, és szinte bele is tudtam képzelni magunkat.

Nagyon tetszett a történet, ami sajnos sokszor van így az életben is. Aztán mikor rájövünk hibánkra, akkor már késő! Jó példa lehet bárki számára.
Gratulálok!

Ui: Lányom épp idén kerül majd középiskolába... tényleg hozzánk illő a történetSmile
Szeretettel: maja

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.