Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Szabóné Horváth Anna: Új élet vár - NEGYEDIK TÖRTÉNET - 3. helyezett (2010. február)

- Tessék jönni! – Szóltam ki az elkeseredett harmincas nőbeteghez.
Komor arccal nézett a főorvosra, miközben halk köszönéssel átnyújtotta a leleteit tartalmazó nagy borítékot. Az szótlanul kivette és a fény felé fordítva csóválni kezdte a fejét.
- Hát sajnos a gyanúm beigazolódott, kétségtelen, hogy daganat! – Nézett a fiatalasszonyra.
- Szóval rákos vagyok. – Nyugtázta szipogva.
Mély hallgatással a főorvos nyugtázta a megállapítást.
- Megműt doktor úr? – Nézett nagy barna szemeivel esendőn a főnökre.
- Minél előbb kellene. Van kire hagyni a gyerekeket? – Kérdezett vissza.
Ugyanis Tóthnét két kisfiával és néhány hónapos kislányával elhagyta a férje.
- Az édesanyám valahogy el lesz velük. – Törölgette a könnyeit.
- Ma csütörtök van, hétfőn befekszik és a szükséges előkészületek után szerdán megműtjük.
- Köszönöm! – Bólogatott a nő.
Aztán hétfőn már ott feküdt az osztályon. Szerdán én magam készítettem elő a műtétre. Izzadt, reszkető kezét megszorítottam.
- Sikerülni fog! – Bíztattam szegényt.
Az orvosok elindultak bemosakodni, én pedig tettem a dolgom az irodában. Egy röpke óra telhetett el, láttam a főnököt bemenni az orvosiba. Gondoltam megkérdezem, hogy sikeres volt-e az operáció, hisz hamar végzett. Nagyot legyintett a levegőben, mielőtt megszólaltam volna.
- Visszazártuk. Már minden hiába.
- Szegény asszony, csak a beteges édesanyja van, akire támaszkodhat. Mi lesz a gyerekekkel? – kérdeztem kissé magamba roskadva.
- Nem tudom. Azt sem tudom, hogy mondom meg…
Később bement hozzá a szobába, hogy közölje a rosszhírt. Onnét is elég hamar visszajött.
- Nem mondtam meg. Életemben először hazudtam a betegnek. Nagy őzike szemeivel kérdezte mosolyogva, hogy: Ugye sikerült?
- Értem, ehhez tartom magam. – Válaszoltam megértően.
Egy héttel később Tóthné jókedvűen jött köszönetet mondani és elbúcsúzni.
- Hat hét múlva találkozunk! Kontrollra jövök! – Szólt vissza a folyosóról.
A főnökre néztem, aki becsukott szemmel nemlegesen csóválta a fejét. Tudtam, hogy azt jelenti, hogy már nem éri meg.
Mit ad Isten!
- Gizike! – Szól utánam Tóthné a kontroll napján.
Meglepődésem alig tudtam palástolni. Hát még a főorvos! Panaszmentesen, megnyugodva érkezett.
- Örülök, hogy jól érzi magát! Felírom a gyógyszereket és három hónap múlva készítünk egy új felvételt! – Mondta higgadtan a betegnek.
- Már nem bánom, hogy hazudtam, hisz úgy tűnik kegyes volt. Nem sok lehet szegénynek, de így meglepően jól viseli a terheit. – Mondta felém fordulva talán a saját lelkiismeretét nyugtatva a nő távozása után.
Közeledett a harmadik hónap. A főnöknek továbbképzésre kellett menni. A helyettes orvoshoz tért vissza Tóthné. Kicsit lehangolt volt, amiért nem a főorvos várta. Átadta a felvételeket a helyettesnek, akinek egy darab papírra vázoltam az esetet és elé toltam feltűnés nélkül.
Az, megnyugtatta Tóthnét, hogy minden a legnagyobb rendben, már nem is kell visszajönnie.
- Jöjjön ide! – Szólított a helyettes orvos.
- Nézze! Ezen a felvételen alig látszik a daganat, mintha visszafejlődne!
- Hihetetlen! – Mondtam csodálkozva.
Aztán, amikor visszatért a főnök, elmeséltem neki az esetet. Ő sem akart hinni a szemének.
- Szétszóródott rákos daganatok burjánoztak szegényben. Ezt képtelenség túlélni! – Bizonygatta.
Telt-múlt az idő. Szaladtak az évek. Nyolc évvel az eset után valaki a folyosón menet megszorítja a kezem.
- Megismer Gizike?
Biztosan meglepődött arcot vágtam, mert megismertem, de nem tudtam megszólalni.
- Tóthné vagyok! Tudja, a daganatos…
Tolószékben ült, mert elcsúszott és a balesetire hozták.
- Hogyne kedves, már emlékszem! – Válaszoltam higgadtan.
Alig vártam, hogy a szobába érjek és elújságoljam a főorvosnak.
- Lehetetlen! Biztos, hogy őt látta? – Kérdezte gyanakvóan.
- Ha nem hiszi, nézze meg maga! – Válaszoltam kissé sértődötten.
Átment a balesetire, hogy meggyőződjön róla, nem-e tévedek. Örült és megpróbált magyarázkodni. Felkérte Tóthnét, hogy egy labor és egy röntgenvizsgálatot végezhessenek rajta. Kezében fogta a felvételt és csodájára hívta a kollégáit.
- Én magam sem hinném el, ha ez nem velem történik! – Ismételgette a negatív lelettel a kezében…
„Kegyes” hazugsága jól sült el, egy élet lett az ára...

Írta: Szabóné Horváth Anna
686
T Pandur Judit - 2010. március 08. 14:06:08

Kedves Tollforgató!
Az édesanyák olyanok, mint a főnixek, a poraikból is új életre kelnek, hogy a "fiókáikat" felneveljék.
Nevezzük csodának, agykontrollnak, hitnek, bárminek, szeretjük a reményt adó történeteket, amikben legyőzik a halált. A Tiédet is!
Judit

490
kismehi - Libricz Maja - 2010. március 05. 10:11:42

Kedves Tollforgató!

A címről nem sok szó esik benne, bár érzem én az új életet...
Pozitív hozzáállás gyógyító hatású...
Üdv: Maja

1216
laraanne - 2010. március 02. 14:11:52

Nagyon jó, szívszorító történet, viszont nem elég drámai... Valami mintha hiányozna belőle. Nagyobb hangsúlyt kellene fektetni az érzelmekre, az orvos reménytelenségére, a beteg örömére, mikor meggyógyul.
Majd a következő alkalommal
Smile

230
Torma Zsuzsanna - 2010. március 01. 09:12:37

Kedves Tollforgató!

Voltak, vannak és lesznek is csodák, mint a történetedben is.
Én is hallottam már olyan esetről, hogy az orvos lemondott a betegéről, és csodálkozott később, hogy mégis életben maradt. Ebben az esetben az orvos "jól vizsgázott". Mert ha megmondja az igazat, talán a nő nem élte volna túl a betegséget. Ez is bizonyítja, hogy nem tudhatjuk, mikor teszünk jót: ha megmondjuk az igazat, vagy ha elhallgatjuk.

Üdv.: Torma Zsuzsanna
Smile

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.