Tara Scott: Kutyakomédia

Ezen a nyáron történt. A lányom munkából hazafelé igyekezett, s közben felhívott, hogy a közelünkben lévő kisboltból, hozzon-e valamit? Már nem emlékszem mit kértem, de meg kellett állnia, vásárolni. Mikor hazaért, azonnal elmesélte, hogy a bolt előtt megetetett egy kutyát, már napok óta a környéken kóborol. Nem lepett meg, mert ő is, apja is úgy jár dolgozni, hogy a csomagtartóban mindig van egy-egy konzerv, cicáknak, és kutyáknak való szárazeledel nylonzacskóban, és egy üveg víz. Mindketten sajnálkoztunk, hogy időről-időre mennyi állat kerül az otthonából az utcára sorsára hagyva, illetve a segítőkész emberek jóindulatára bízva.
Napok teltek el, s az egyszeri etetésből, mindennapos rendszer lett. Többször próbálta nekem megmutatni a kutyát, de olyankor éppen valahol másfelé járt. A kisbolt tulajdonosától megtudtuk, hogy négyen-öten is hazavinnék, de még a lányomnak sem engedte megsimogatni magát, aki már több mint egy hete etette. Sőt! Oda sem ment a letett ételhez, amíg ő be nem ült az autóba.
Egyik nap, a frissen kimosott ruhát teregettem az udvaron, mikor a szomszédasszonyom szintén megjelent egy kosár ruhával. Miután üdvözöltük egymást, elmondta, hogy nagyon dühös, mert a városba kellett volna mennie, de amikor elindult a buszmegállóhoz, az utcából kifordulva meglátta a nagy vörös kutyát, amelyik egy ideje rettegésben tartja a környéket. Én nem tudtam, miről beszél, amit jeleztem is felé, mert addig valóban nem hallottam róla. Eltelt egy hét, és egy délután kint ültem a konyha mögött lévő teraszon, gyönyörködtem a mögöttünk lévő erdőben, melyet hátulról ragyogott be a hanyatló nap, s így a levelek aranyszínű kontúrban ragyogtak. Mivel egy sport- és egy katonai reptér között lakunk, sosem lehet tudni, mikor mi repülhet az ember felé, amit feltétlenül látni kell, a távcső mindig mellettem várja a padon, hogy felkapva közelebb hozza az aktuális látnivalót. A két kutyánk, a bokrok alatt hűsölt, mikor megjelent a hátsó kerítésünk mögött, és az udvar felé nézelődött. Úgy negyven méter hosszú a kertünk, így felkaptam a távcsövet, hogy jobban lássam. Az első közelképben lenyűgözött a szépsége. Úgy másfélszer akkora volt, mint a Németjuhászunk, teste sárga volt a farkától a fejéig, a hátán vörös sáv húzódott, az orrnyergétől fekete, s a szeme körül fekete álarcot viselt. Alig bírtam betelni a látvánnyal. Nagy bundás farka a hátára kunkorodott, és az egész kiállása erőt, büszkeséget sugárzott. Valósággal lenyűgözött. Pár perce figyelhettem, mikor szomszédasszonyom valamiért kiszaladt a melléképületükbe.
- Julika! Nézd, milyen gyönyörű az a kutya ott hátul! – mutattam a hátsó kerítés felé, miközben felálltam a padról.
Julika odafordult, majd csodálkozva, és mérgesen válaszolta:
- Ez az a kutya, amelyikről beszéltem valamelyik nap. Miatta fordultam vissza.
- Ez? – lepődtem meg. – De hát olyan szép.
- Szép, bár pár kiló elférne rajta, de veszélyes.
Pár pillanatig még nézte, majd visszament a házba. Döbbenten ültem vissza, s a kutya tovább állt. Délután miután a lányom hazatérve beszámolt a napjáról, meséltem neki a kutyáról.
- Eljött idáig? – kérdezte csodálkozva.
- Tudod kié? – kérdeztem.
- Azt etetem már két hete, tudod, meg akartam mutatni. Többen elvinnék, egy jelentkező telefonszámát fel is írtam, ha nekem engedi magát egyszer megsimogatni, és megfogni, felhívom és hazaviszi.
- Az jó volna, akkor biztos jó helyre kerülne. Remélem sikerül! Kár lenne érte, hiszen csodaszép.
A következő héten, egyszer engedte magát megsimogatni a lányomnak, de amikor hátralépett megdörzsölt a cipője talpával egy kavicsot, erre a kutya megijedt, és elszaladt.
Egyik nap, be kellett mennem a tőlünk úgy tíz kilométerre lévő városba, pár dolgot elintézni. Hazafelé jövet, láttam a kutyát. Egy asszony után ballagott, a fülei lesunyva, a farka behúzva a lábai közé. Örültem, hogy autóban ültem. Lehúzódtam, tudtam, hogy az asszony a következő utca első házában lakik, így megálltam, megvártam, míg épségben belépett a kapun.
Azon a héten többször megjelent a kertünk mögött, megállt, benézett s időnként a mi két házőrzőnkkel jól megugatták egymást. Aztán eljött a hétvége. Péntek este hazajött a férjem vidéki munkájából. Szombaton délután, amikor kicsit csökkent a hőség, az udvaron tettünk-vettünk. Megjelent a szép állat.
- Szegény – szólt a férjem –, nem tudom, hol tud inni ebben a hőségben – mondta, majd hozott egy eldobható tálat, kitette a kapun kívülre, és öntött bele vizet. A kutya, azonban ahogy meglátta közeledni, a kezében lévő tállal sem törődve elrohant.
- Majd visszajön – mondta párom, és elnézett az udvar mögé, ameddig csak ellátott.
- Itt van mögöttünk a Tisza nem messze - mondtam –, lehet, hogy oda jár le inni.
Vasárnap délután visszaindult férjem, a távolabbi nagyvárosba dolgozni, hogy elkerülje a hétfő reggeli kamioncsúcsot. Hét óra körül indult, a nap még javában sütött. Miután bezártam mögötte a kaput, elindultam a járdán a ház felé. A szélénél ott ült Kathy, a németjuhászunk és a két éve Karácsonykor az utcáról hozzánk került Foxi keverék, Kicsi a lányunk szerzeménye. Lehajoltam, mint mindig, ha mellettük mentem el, hogy megsimogassam őket. Mikor felegyenesedtem, meghűlt bennem a vér. Úgy három méterre tőlem, a házunk sarkánál állt a kutya, és egyenesen a szemembe nézett. Vannak helyzetek, amikor egy ezredmásodperc alatt, gondolatok tömkelege fut át az ember agyán. A kertünk hátul egy kb. két méter magas drótfonatból készült kerítésben végződik, felette két sor szögesdróttal a hívatlan látogatók ellen. Közepén kétszárnyas nagykapu, mely lakattal záródik. Hogy jött be, és hogy mert bejönni, amikor háromheti etetés után még csak meg sem simogathatta a lányom? Mit csináljak? Tudtam, ha hirtelen mozdulatot teszek, vagy rákiáltok, esetleg rám támad.
Rendes beszédhangon, de határozottan így szóltam hozzá:
- Te nem itt laksz, menj ki!
Legnagyobb meglepetésemre megfordult, és elindult a kert hátulja felé. A fák, bokrok takarásában el is tűnt, így baj nélkül úsztam meg a találkozást. Azonban a viselkedése megzavart. Úgy egy óra múlva két tálban főtt marhabelsőséget vittem ki a kutyáinknak. Az idegen a ház végénél, a szomszéd és a köztünk lévő kerítés mellett állt. Nézte, ahogy a tálakat letettem. Megijedtem, nehogy rátámadjon a kutyáinkra az ételért, de nem mozdult. Bezártam a járda melletti kiskerítés kapuját, mely arra szolgált, hogy a hozzánk látogatókat ne ugrálják össze, így elkülönítettem Kathytől, és Kicsitől. Bementem, és egy nagyobb etetőtálat jól megpakoltam a maradék hússal. Mikor kiléptem a házból, ugyanott találtam. Nézte, ahogy a mieink esznek. Kiléptem a kiskapun, és letettem a tálat.
- Gyere enni! – biztattam, de csak nézett rám, nem mozdult.
Bementem a házba, de alig vártam, hogy az ablakhoz érjek, és láthassam, mit csinál.
Belehajolt a tálba, és csak időnként nézett fel, nem fenyegeti-e veszély. Mikor később kimentem, már nem volt sehol, csak a tál tátongott üresen. Megnyugodtam, hogy legalább aznap jóllakott. A mi két kutyánk, minden évszakban a házon belül alszik, a szélfogó ajtó keretébe kis léckaput szereltünk, így az előtér kényelmes helyet biztosít nekik. Este, mikor behívtam őket aludni, körülnéztem, de nem láttam, bár a sok bokortól nem látható át a kert. Délelőtt sem került elő, sem belül, sem kívül a kert mögött. Nem értettem miért, de valahogy aggódtam érte. Dél körül jött a postás, az ugatásra kinéztem, láttam tovább haladni. A hőséget Kathy és Kicsi szintén az előtérben vészelik át, aludtak, míg átléptem rajtuk, hogy a postaládát kiürítsem. A kerti csap a házunk előtt foglal helyet, s hogy ne csúfoskodjon, sövénnyel ültettük körbe. Tavaly a harmadik kutyánk - aki a szabadságot választotta egy, a kerítés alatt kapart lyukon keresztül -, a nyári hőségben gödröt ásott a kerti csap betonozott aljának oldalába. Ahogy a járdán haladtam a kapu felé, a szemem sarkából mozgásfélét érzékeltem. Odanéztem, és nem akartam hinni a szememnek. A gödör széle felett, a sövény töve között egy szempár csillogott rám. Akkorát nevettem, hogy valószínűleg az utca végén is hallották.
- Ezt nem hiszem el! – mondtam hangosan, mert abban a pillanatban jöttem rá, hogy a hívatlan vendég egyszerűen átvert. Nem kiment, hanem elbújt. Lenyűgözött az okossága. Nevetve mentem be a házba, nem szóltam hozzá, nem akartam, hogy megijedjen. Többször kinéztem, s láttam a feje tetejét. Jó hűvöset talált, a harminchat fokos melegben, bár nem is sejtettem, hogy az a gödör akkora. Kíváncsi voltam, mikor jön elő. Este szokás szerint kivittem a vacsorát a két kedvenceinknek, és elkészítettem az övét is. Amint letettem a tálakat, és a kutyáink falatozni kezdtek, kibújt a sövény túloldalán, biztos, ami biztos alapon, majd odament a kerítés mellé, csakúgy, mint előző este.
- Gyere enni! – néztem rá, de nem mozdult. Ismét biztattam, mire két-három lépést közelebb lépett, de a szemét le nem vette rólam. Lassan lehajoltam, s mire letettem a tálat, mellettem állt, és ami ezután történt, arra igazán nem számítottam. Megnyalta a kezem, ahogy a tál leért a földre. Bevallom hősiesen, a szemem teleszaladt könnyel, mert abban a pillanatban megértettem mindent. Ez a „rettegett” jószág egyszerűen szeretetet, és gondoskodást keresett, amit az utcára kerülve hirtelen elvesztett. S mivel az ember, akitől fél, megpróbálja elzavarni, ha elég bátor arrébb rúgni, rosszabb esetben elpusztítani, ennek a szegény állatnak az utóbbi hetekben csak üldöztetésben volt része. Azért ment mindenki után, mert reménykedett, hogy valaki megérti a szemével közölt szavait, mert bizony az állatok beszélnek hozzánk, csak kevesen értik meg a beszédüket. Megsimogattam a fejét, megveregettem a vállát, s hogy ne zavarjam, csak halkan mondtam újra: - egyél! Egyél nyugodtan!
Leültem a lépcső támfalára, és néztem, ahogy eszik. Miután befejezte, hálából belém törölte a száját, és össze-vissza nyalta a kezem, azt sem tudta, mit csináljon velem. Örült, mert megértettem, mit szeretne. Kicsi mögém bújt, s Kathy nem bántotta, csak a szokásos féltékenységből származó morgások jelezték, hogy éppen meghúzza a határokat a jövevénynek. Pár nap alatt sok mindent megtudunk egy kutya viselkedéséből. Ami a legmeglepőbb volt, ez a kb. negyvenkilós állat, valójában egy nagyra nőtt csecsemő, vagyis még kölyök volt, hihetetlen humorral fűszerezve. Kedvenc játéka volt, miután rájött, hogy Kicsi fél tőle, hogy fölé állt, majd óvatosan lefeküdt, maga alá lenyomva a Kicsit, az mozdulni sem mert, ezután oldalról húzgálta a fülét, bekapta az egész orrát, de arra mindig vigyázott, hogy ne okozzon fájdalmat. Napok teltek el, s ő egyre jobban itthon érezte magát. A lányom felvetette, hogy nevet kellene adni neki. Gondolkodtunk, de nem is tűnt annyira egyszerű feladatnak. Én a Lobo-ra gondoltam, gyermekkorom remek filmélménye alapján, mely egy farkasról szólt. Kipróbáltuk.
- Lobo! – szóltam felé, mikor egyszer szemben állt velünk. Erre megfordult, és maga mögé nézett, gondolom azt hitte, hogy Lobo valahol mögötte áll. Hatalmasat nevettünk, és letettünk a Lobo névről. Aznap egyszerűen kutya maradt. Aztán egyszer csak nem tudom, honnan jött az ihlet, Rocconak szólítottam, s ez telitalálat volt. Nemcsak hátranézett, de oda is jött hozzám. Az első hétvégén a beköltözését követően, a férjemmel vásárolni indultunk. Mikor bezártam a kaput, Rocco ott állt belül, s a szeméből ezt olvastam ki:
- Hová mész? Itt hagysz? Ki fog nekem enni adni? – kérdezte, kétségbeesve.
- Sietünk vissza, ne félj! – mondtam, míg beültem az autóba.
Hazatértünkkor, óriási volt az öröme. Nagyságra már nem nőtt, de megerősödött, robosztus kutya lett belőle. A játékossága töretlen, a szeretete irántunk határtalan. A minap, délelőtt főztem, s míg vártam, hogy felforrjon az étel, a téli nap, mely beragyogta a mögöttünk lévő havas gátat, erdőt az ablakhoz csalt. Rocco, a konyha mögötti, kis, derékig érő kerítéssel, kapukkal lekerített pihenőrészben a kerti asztalról próbálta levenni a rossz diókat. Kinyitottam a teraszajtót, s kiszóltam:
- Te mit csinálsz itt? Nem mész ki azonnal? Tudod, hogy ide nem jöhetsz be!
Erre elfutott a hátsó kiskapuhoz, mellette, ahol a feszítődrótot a beugráskor kissé lenyomta, kiugrott, és rohant előre, a bejárati ajtó felé. Kíváncsi voltam, mit csinál, így kinyitottam az ajtót. Ötven kiló szeretet zúdult be rajta, s össze-vissza nyalva a kezeimet, azt mondta a tekintete:
- Soha többet! Esküszöm, hogy soha többet nem megyek be oda, csak ne küldj el!
Megfogtam a pofiját két oldalt, s nyugtatóan így szóltam:
- Jól van, nem történt tragédia, csak ne menj be oda! – s lehajolva, homlokához nyomtam a homlokom.
Ahogy felegyenesedtem és elengedtem a fejét, rám nézett. A szeme nevetett, és mosoly szaladt körbe a fején.
- Igen? Akkor jó! – olvastam a szeméből, s kiszaladt az ajtón, a többiekkel játszani.
Mondom, imádni való.

Letenyei Zoltánné
/Tara Scott/
1346
Tara Scott - 2010. április 01. 15:56:55

Annyira meghatott kedves hozzászólásaitok, hogy azon gondokodtam, mit is válaszoljak rá, hogy méltó legyen a fogadtatáshoz. Nagyon köszönöm a szeretetet, mely felém áradt írásaitokból. Magam is sajnálom Rocco gazdáját, attól függetlenül, hogy a viselkedéséből, és a körülményekből világossá vált, hogy őt kitették.Lehet anyagi körülmény, haláleset, ami miatt utcára került, de hogy szerették, a viselkedéséből egyértelműen kiderült. Áldott jó természete van, és valamiféle különlegesen szoros kapcsolat(lelki, ha nem nevettek ki) alakult ki közöttünk. Minden utcára került állatnak szerető, befogadó gazdit kívánok. Szeretettel ölellek Benneteket: Tara.

1346
Tara Scott - 2010. április 01. 15:56:08

Annyira meghatott kedves hozzászólásaitok, hogy azon gondokodtam, mit is válaszoljak rá, hogy méltó legyen a fogadtatáshoz. Nagyon köszönöm a szeretetet, mely felém áradt írásaitokból. Magam is sajnálom Rocco gazdáját, attól függetlenül, hogy a viselkedéséből, és a körülményekből világossá vált, hogy őt kitették.Lehet anyagi körülmény, haláleset, ami miatt utcára került, de hogy szerették, a viselkedéséből egyértelműen kiderült. Áldott jó természete van, és valamiféle különlegesen szoros kapcsolat(lelki, ha nem nevettek ki) alakult ki közöttünk. Minden utcára került állatnak szerető, befogadó gazdit kívánok. Szeretettel ölellek Benneteket: Tara.

277
farkas viola - 2010. március 30. 11:30:46

Kedves Tara!
Megható írásod a szívemig hatolt. Mindig kutyák közelében éltem, nagyon szeretem őket, különös, mélységes kapcsolat fűz hozzájuk. Ezért is örülök, hogy olvashattam történetedet.
Szeretettel: Viola

686
T Pandur Judit - 2010. március 22. 18:07:29

Kedves Tara!

Nagyon jól, nagyon izgalmasan írtad meg Rocco történetét, élvezetes olvasmány volt!
Amilyen szép és szelíd kutyus, lehet, hogy valaki siratja, mint elvesztett kutyust. Sokszor világgá szaladnak a tüzijátékoktól, amire nem lehet felkészülni, mert a szomszédság nem érzi kötelességének, hogy előre szóljon a szülinapi, kerti parti csúcspontjáról, hogy a kutyát be lehessen zárni. Nem volt chip a fülében?
Bocs, hogy ilyeneket írok, mert már befogadtátok az otthonotokba, és a szivetekbe a kutyát, csak a kolleganőm a két szemét kisírta a tüzijátéktól világgá szaladt kutyája után, amit hiába keresett, nem lett meg. Erre gondoltam, amikor olvastam a történetet.
Gratulálok ehhez a szépen megírt történethez.

Judit

1119
tatos - 2010. március 19. 20:45:10

Kedves Tara.
Nagy szeretettel olvastam csodálatos elbeszélésedet. Mivel én is befogadott kutyus gazdája vagyok duplán átéreztem az írásodat. Ami még csodálatos meglepetés volt. A mi Lobonk annyira hiányzott, hogy 18 év után öregen betegen itt hagyott minket. Igy lett Lilu aki hasonlít rá. Ő is farkas.
Azt hiszem, hogy mi itt mindannyian nagyon állatszeretők, és értő emberek vagyunk .A folytatásosban van leírva a Sisi élete, aki galamb lététe bebizonyította, hogy igen is az állatok beszélnek, csak mi emberek nem akarunk leereszkedni hozzájuk, hogy beszélgessünk velük. Igen is lehet velük kommunikálni. Ők sokkal többet tesznek meg ahhoz, hogy megértsük őket. Csak a sok embernek nincsen ideje, hogy mág egy állatra szót is vesztegessen.
Gratulálok kedves írásodhoz. Sok sikert kívánok. Szeretettel Gyöngyi.

499
magyareszter - 2010. március 19. 13:54:28

Kedves Tara!
Nagyon közel állt szívemhez a történeted! Mi is sokszor fogadtunk be akár átmenetileg kutyát, míg gazdát nem találtunk számára, volt olyan, amelyik itt hozott világra nálunk hat kölyköt, az utcán kóborolt. Mind a hat kölyöknek találtunk jó helyet, mikor már el lehetett választani az anyjától. Két kutyánk közül az egyik hat éve van nálunk, őt elütötte két autó, megoperáltattuk, azóta boldogan, egészségesen él köztünk, a másikat az Illatos úti menhelyről hoztuk ki pár hónaposan, szopornyicásan, őt is sikerült meggyógyítani, most már tizenegy éves.
Jó lenne, ha mindenki felelősséget vállalna az állatokért. Szívszorító ez a sok kiszolgáltatott kóbor kutya. Az ember tud magán segíteni, az állat segítségre szorul.
Sok szeretettel Eszter

230
Torma Zsuzsanna - 2010. március 18. 11:33:24

Kedves Tara!

Bármilyen hosszúnak is tűnt ez a kis írás, és kevésnek bizonyult az idő, mégis úgy éreztem, nem tudnám abbahagyni az olvasását akkor sem ha ez egy regény lenne. Aki ismer már, az tudja, hogy én magam is nagyon szeretem az állatokat, kutyát, macskát, madarakat.
S velem is madarat lehetne fogatni ilyenkor, amikor ilyen és hasonló szép, megható történeteket olvashatok. A kutyákról írt történeteknek ez az egyik "gyöngyszeme".

Üdv.: Torma Zsuzsanna
SmileSmileSmile

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.