Tara Scott: Olvassunk együtt! (2010. április)

Török Péter a Royal Bau Építőipari Rt. kivitelezői csoportvezetője nagyot ásítva lecsukta laptopja tetejét. Ránézett a tv képernyőjére. A késő esti hírek utolsó perceit közvetítették. Adott rá kevéske hangot, hogy hallja, míg összepakol. Elmondták az időjárást is, másnap langyos, napos idő várható.
– Nem fog esni, az jó – gondolta, s odalépett a tv-hez, de még nem nyomta meg a kikapcsoló gombot.
„Vers mindenkinek” olvasta a feliratot. Ismert színész öltönyben, jól fésülten egyenesen a szemébe nézett, majd megszólalt:
„A Dunánál”. József Attila verse.
„A rakodópart alsó kövén ültem, néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.”
– Jó lenne meghallgatni! – gondolta, s hüvelykujjával benyomta a gombot, mire a készülék elsötétült. Becsukta a dolgozószoba ajtaját, s elindult a hálószoba felé. Egy pillanatra megállt a gyerekszoba ajtaja előtt. Halkan benyitott. Marci arcát félig megvilágította a hold. Békésen aludt. Párnáján ott hevert MP3 lejátszója.
„Hányszor mondtam már, hogy tegye el mielőtt elalszik. Elnyomja az arcát, ha ráfekszik” – dohogott magában. Halkan az ágy mellé lépett, megfogta az apró szerkezetet s óvatosan az ágy melletti polcra tette.
A háló ajtaja nyitva volt. Kata, a felesége mélyen aludt. Lefeküdt, s félig magára húzta a takarót.
„Reggel korábban kell beérnem, még egyszer át kell futnom az adatokat az értekezlet előtt. Nem hibázhatok. Az borzasztó lenne.” – Keze fejét végighúzta a homlokán – „Leégni a vezérigazgató előtt. Más sem hiányzik.”
Igyekezett kényelmesen elhelyezkedni, s lehunyta a szemét. „Néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.” - jutott újra eszébe. Elismételte még egyszer. Hiába próbálkozott. A folytatás nem jutott eszébe. Egy ideig töprengett rajta, de végül feladta, és igyekezett nem gondolni semmire. Lassan elszendergett. Már az álom kapuját zörgette, még egy-egy szó belopakodott gondolataiba, úgymint: készültségi fok, éves árbevétel termelékenység. Közben haladt lefelé beljebb, egyre mélyebbre az álomvilág belseje felé.
Tik-tak, tik-tak ! Mint egy-egy kalapácsütés a fején. Szeme kipattant, az álom mint szakadt fátyol foszlott le róla. A valóság szintjén feküdt nyitott szemmel az ágyon, és hallgatta az óra ketyegését.
– „Most mi van?” – kérdezte magában, és azon gondolkodott vajon mindig ilyen hangosan ketyegett ez az óra?
Percek teltek el, behunyt szemmel próbált újra elaludni, de hiába. Agya lázasan dolgozott, és egyelőre képtelen volt kikapcsolni. A másnapi beszámoló jutott eszébe, de ő maga is meglepődött, hogy elmúlt a félelme. Legalábbis, egyelőre.
„Néztem, hogy úszik el a dinnyehéj” - kúszott elő az idézet. De folytatni most sem sikerült.
Egyre dühösebben ismételgette, mert nem akarta elhinni, hogy elfelejtette kedvenc költője versét. Makacsul mondta újra és újra. Hiába.
„A fenébe! Már rég aludnom kéne” – türelmetlenkedett.
Arra gondolt, hogy átmehetne a dolgozószobába, és elolvashatná gyorsan, de ahhoz, hogy felkeljen, már lusta volt. Hosszú idő telt el, mire a fáradtság végül legyőzte. Reggel kialvatlanul ébredt, de rögtön felderült a kedve, ahogy a frissen lefőtt kávé illatát megérezte.
Kata a konyhaszekrény előtt állt, Marci szendvicsét készítette. Ahogy fejét lehajtotta a művelethez, nyakán elővillant szív alakú anyajegye. Péter óvatosan mögé lépett, s gyengéden rácsókolt a barnás foltra.
Kata elmosolyodott.
– Bocs, hogy egyedül kellett elaludnod – súgta az asszony fülébe. –Fel kellett készülnöm a mai napra.
Az asszony kitöltötte a kávét, s kezében a csészével megfordult. Szeme tele volt megbocsátó melegséggel, ahogy felpillantott.
– Semmi baj, tudom, mennyire fontos ez neked. Egyébként nekem sem kellett bárányokat számolnom. Az iskolai ételmérgezés miatt egész nap mintákat vizsgáltunk.
- Hallottam a rádióban. Gondoltam rátok. Marci?
– Öltözik. Mondtam neki, hogy ne siessen, elviszem én, hogy időben beérj.
Péter letette az üres csészét a mosogatóba, s átölelte az asszonyt.
– Tündér vagy – s finoman homlokon csókolta.
Eltűnt a fürdőszoba ajtaja mögött, s a vízcsobogás megszűnte után röviddel elegánsan felöltözve megállt az előszobai tükör előtt. Marci a reggelijét majszolta, s lábával vidáman harangozott az asztal alatt.
– Szia, apa! – kiabált ki apjának.
– Helló, kisöreg! Megint én tettem el a lejátszódat az este – dorgálta meg, miközben megkötötte nyakkendőjét. - Annyiszor elmondtam már. Figyelj jobban oda!
– Ok! Igyekezni fogok.
Letette a fésűt a tükör előtti polcra, felvette laptop-táskáját s indulni akart.
– Sziasztok! – szólt be a konyhaajtón.
– Apa, várj! – kiabált utána Marci teli szájjal.
Péter visszalépett.
– Na mi kéne, ha vóna? – viccelődött a gyerekkel, de fia érezte hangjában a sürgetést is.
– Délután te jössz értem? – nézett rá kérdőn, s ujjairól lenyalta a lekvárt.
– Igen. Miért kérded?
– Csabi tegnap kapott egy új Play Stationt, és délután szeretnénk egy kicsit játszani. Nem sokáig, csak kipróbálnánk.
– Ok! De tényleg nem sokáig.
Becsukta maga mögött az ajtót, s meghúzta lépteit a garázshoz vezető ösvényen. Közben rápillantott órájára. Már öt perce úton kellene lennie. Türelmetlen mozdulattal nyitotta az autó ajtaját. Még araszolt a reggeli csúcsforgalomban, azon mérgelődött, hogy Marci miért reggel mondja el mindig a napi dolgait, mikor már ezt is annyiszor kérte, hogy este lefekvés előtt beszéljék meg a másnapi teendőket. Persze vacsora után villanyoltásig a számítógép előtt ül, meg sem hallja általában ha szól hozzá.
Gondolataiból egy elévágó autó zökkentette ki.
– Hova a jó édesanyádba furakodsz? Gondolod, hogy én nem mennék ha tudnék? – mondta a másik autó felé, mintha hallhatta volna a sofőrje. Idegesen a műszerfalba rejtett órára nézett. Keserűen állapította meg, hogy egyre fogy az ideje, amit a felkészülésre szánt. Gyomrába hirtelen egy görcs markolt bele. Amennyire tudott összegörnyedt a volán mögött.
– Egyre gyakrabban jön – gondolta, és várta, hogy lesz-e folytatás. A görcs azonban lassan engedni kezdett. Ilyenkor mindig megfogadta, hogy elmegy orvoshoz. De sajnálta rá az időt. Beállt a számára kijelölt parkolóba, és behajolt a laptop táskájáért, mikor újra jött a görcs. Kezét gyomrára szorítva sietett a kapu felé.
„Lehet, hogy hallgatnom kellene Katára és ennem kellene pár falatot reggelente. Holnaptól reggelizni fogok” – határozta el.
Mire felért a lifttel, újra elmúlt a fájdalom. Az irodájába érve gyorsan elővette gépét, s még egyszer átfutotta az adatokat. Éppen végzett, mikor megszólalt az értekezletre hívó jel.
Délután jobb kedvvel ment az iskolához. A beszámoló jól sikerült, egy gonddal kevesebb. Kata telefonált, bejelentkezett a kozmetikushoz, utána fodrászhoz megy, így később jön. Az iskola előtt nem sokáig kellett várnia. Marci és Csabi együtt jött az autóhoz. A Duna-parttal párhuzamos utcában álltak meg Csabiék háza előtt.
– Csöngess meg, ha jöhetek érted – szólt fia után.
– Ok! – Hangzott a rövid válasz, és a hátsó ajtó becsukódott.
Péter egy ideig töprengett mit csináljon. Ennyi idő alatt amit egy órára saccolt, nem tud intézni semmit. Végül kiszállt, bezárta az autót s elindult az utca vége felé. Szerencsére nem volt messze. Ahogy kifordult a sarkon, megérezte a víz illatát. Abban a pillanatban megjelent lelki szemei előtt a balatoni családi nyaraló.
„Három hét múlva vége a sulinak, és lezúzunk. De jó lesz. Ideje már pihenni. Kata és Marci is maga mögött hagyhatja a mindennapi stresszt. Ott lesznek a szülei is, a nővéréék is a gyerekekkel. Legalább Marci sem a gépet veri egész nap. Ö is otthon hagyja a laptopot, ne is kísértse” – határozta el.
A parti lépcsőn fiatalok ültek csoportosan, nevetgéltek. Volt egy viszonylag hosszú szakasz üresen. Leballagott két fokra a víztől és leült. Próbált visszaemlékezni, hogy mikor járt itt utoljára de az egyetemi évek óta egyetlen alkalom sem jutott eszébe. Pedig jó volt itt ülni, nézni ahogy a napfény tükröződik az apró hullám fodrokon. A fiatalok felkerekedtek, s hangos csapatban elhagyták a partot. Péter nem bánta, sőt! Talán még örült is neki. Pár perc és teljesen elhalt a lárma. Hajó sem mozdult. Jó volt ez a csend. Csak a víz loccsant a partnak csapódva, különleges hangulatot adva a délutánnak. Péter újra végiggondolta az értekezletet. Most olyan dolgokat is látott, amit akkor csak szeme és agya rögzített. Például a vezérigazgatója arcát, mely határozottan elégedettnek tűnt. Jó jelnek vette, hogy az ajtón már kifelé haladva vállveregetést kapott. Lépteket hallott maga mögött. Felnézett. Balra mellette egy testes férfi haladt lefelé. Biccentett Péter felé, s ő ugyanúgy válaszolt az üdvözlő mozdulatra.
– Nem árt néha egy kicsit kilazítani ugye? – Kérdezte barátságosan az idegen.
Péter felállt, kezet nyújtott a férfinek és bemutatkozott. Ugyanakkor megtudta, hogy az illetőt Barta Gézának hívják. Leültek egymás mellé.
– A konditerem is jó lenne, de sajnos nincs rá időm – méregette a jövevényt.
– Én vidékről jöttem fel, a feleségem vizsgázik egy számítógépes iskolában. Ő kért, hogy hozzam fel, mert idegesen nem szeret vezetni. A falunkon egy kis patak vezet keresztül, nem messze tőlünk. Esténként a gyerekektől hazafelé menet a partján sétálunk végig.
– Az nagyon jó lehet – nézte Péter a férfit, s elcsodálkozott, a nyugalmon ami áradt belőle. –Én általában még este is dolgozok, a fiam ötödikes, a számítógépet veri lefekvésig, a feleségem vacsorát főz. Tudom, hogy nem jó így, de nem tudok változtatni. Régen rengeteget olvastam, még az egyetem alatt is. Imádtam a verseket. Az este nem tudtam végig mondani József Attilától a kedvenc versemet. Nem tudom mióta nem volt könyv a kezemben. Pedig a film nem pótolja. – Észre sem vette, hogy mennyire elkeseredett volt a hangja.
A másik figyelmesen hallgatta.
- Mi vidéken talán másképp élünk. Én az általános iskola igazgatója vagyok, nem túl nagy fizetéssel. A lányomék építettek, fizetik a részleteket, így a számítógépet mi vettük meg az unokáknak. Azonban előtte kikötöttem, hogy csak úgy kapják meg a gépet, hogy nem ülnek állandóan előtte. Közel lakunk, így esténként mesét, regéket, mondákat olvasunk, hétvégéken kirándulunk. Nem kell nagy távolságokra elutazni. Sokszor a gyerekek a saját környezetüket sem ismerik. A lányoméknak nem lenne erre idejük.
Péter meg akart szólalni, de a másiknak ekkor megcsörrent a zsebében a mobilja. Elővette, ránézett.
– A feleségem – nézett Péterre –, máris indulok – mondta, s összecsukta az apró készüléket.
– Nagyon sajnálom, jó lett volna még beszélgetni, de mennem kell – nyújtotta a kezét Péter felé.
Ő felállt, s megszorította a másik kezet.
– Én is sajnálom.
A férfi elsietett, így Péter nem tudta elmondani, hogy az ő és Kata szülei messze laknak tőlük, így elég nehéz helyzetben vannak. A sok munka mellett nincs segítségük. Az órájára nézett. Még úgy fél óra.
Visszaült, és azon gondolkodott, amit a másik mondott. Vajon Marci mit szólna, ha egy este odaállna elé, és felajánlaná, hogy olvasna neki a „Nagy Indiánkönyv”- ből? Á, legyintett rögtön magában. Biztos nem tetszene neki. Bár… Ki tudja? Lehet, hogy egy próbát megérne.
Újabb lépteket hallott. Egy fiatal férfi haladt lefelé távolabb.
– „Milyen ismerős. Az a magas homlok… A bajusz… Olyan furcsán régimódias” – gondolta, de messze volt, nem láthatta jól. A férfi egy ideig ült, a vizet nézte. Majd zsebéből papírt, és valami íróeszközt vett elő, s a térdére téve a papírt, írni kezdett.
Péter mobilja megcsörrent. Marci volt.
– Megyek fiam. Mindjárt ott leszek.
Visszanézett a férfire, az ügyet sem vetett rá, csak írt.
Az este úgy kezdődött, mint mindig. Kata az új frizurájával a konyhában serénykedett, Marci a billentyűzetet nyomkodta.
Péter a dolgozószobában éppen fel akarta nyitni laptopja tetejét, mikor fejében mint egy elindított cédén újra megszólalt: - „A rakodópart alsó kövén ültem, néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.” Most sem tudta folytatni. Felállt, oda ment a falat végig beborító könyvespolchoz s leemelte a József Attila kötetet. Fellapozta, és most végigolvasta a verset. Miután visszatette helyére a könyvet átment egy másik polchoz, a gyerekkori kedvencekhez.
„Nagy Indiánkönyv” - olvasta egy vaskos könyv gerincén. Hóna alá vette, s befordult vele Marci ajtaján. A gyerek érdeklődve nézett rá.
– Mit szólnál, ha olvasnék neked ebből? – s Marci felé fordította a könyvet. A fiú abban a pillanatban elindította a gép kikapcsolási folyamatát.
Pár perc múlva a gyerek ágyán egymás mellett ültek nyújtott lábbal. Marci az apjához bújt, hogy a képeket is lássa. Közbe–közbe kérdezett, ami azt jelentette, hogy nagyon is érdekli a téma. Vacsora után még folytatták kicsit, aztán eljött a villanyoltás ideje.
– Apa! Holnap is olvasol? Folytatjuk? – nézett rá a fia csillogó szemmel.
– De hát egyedül is tudsz olvasni – évődött vele az apja.
– Jó, de az nem olyan - biggyesztette le száját a fiú.
– Oké, kisöreg. Holnap este ugyanitt. Olvasunk - mosolygott rá, s lekattintotta a villanyt.
Valami elindult Marci és közötte, és ez olyan jó érzéssel töltötte el, míg haladt a hálószoba felé.

Lethenyei Zoltánné (Tara Scott)
1119
tatos - 2010. április 07. 21:17:12

Kedves Tara.
Engem is olyan jó érzéssel töltött el az egész kedves írásod, ami tökéletesen betekintést adott egy mai család életébe. Közben megnyitottad az emlékezet ablakait bennem, amikor Édesanyám a bátyám betegágyánál olvasta a Tamás báttya kunyhóját, Az egri csillagokat stb.Igy tanított meg szeretni a könyvet, az olvasást, mind- annak ellenére, hogy nagyon nehezen olvastam, mivel ma már tudvalevő, hogy tiszlexiás voltam, vagyok.
Nagyon kedves írásodhoz szívből gratulálok. Sok sikert kívánok Szeretettel Gyöngyi.

686
T Pandur Judit - 2010. április 05. 22:43:13

Kedves Tara!
Tele vagyunk negatív érzésekkel, amikről néha nem is tudjuk, hogy miért támadtak ránk. Sokszor fáradtak vagyunk, csalódottak, kiábrándultak. Utáljuk az embereket, utáljuk a világot, és utáljuk magunkat, amiért annyira pesszimistán állunk a dolgokhoz. Megváltoztatnak bennünket a körülmények, s ez ijesztő. Szépen lassan saját magunk számára is ismeretlenek leszünk, ha tükörbe nézünk, egy idegen tekint vissza ránk.
A könyv hatalma győzedelmeskedik az utálatos hangulat felett. A régi kedvenc versek, kedvenc történetek jóbarátként segítenek nekünk megtalálni a régi önmagunkat.
Tetszett a történeted!
Judit

1346
Tara Scott - 2010. április 05. 19:16:01

Kedves Eszter!
Köszönöm, hogy időt szántál rám. nagyon örültem annak, amit írtál. Meggyőződésem, hogy elsősorban a szülőkön múlik, hogy a gyerekek megszeretik-e az olvasást. Mindenki sokat dolgozik, de én is lemondtam az esti filmekről annakidején, mert sokkal többet ért, amikor később olvasni láttam őket. Szeretettel ölellek: Tara.

499
magyareszter - 2010. április 04. 15:42:27

Kedves Tara!
Mind a három gyermekemnek olvastam annak idején esténként. Egyrészt azért, hogy megszeressék az olvasást és hozzászokjanak, másrészt pedig pontosan azért a meghitt együtt töltött időért, amiről írtál. Ez ugyanolyan öröm a gyereknek, mint mikor együtt társasjátékot játszik a család. Nem a televízió előtt ül, vagy zenét hallgat, vagy játszik egyedül, hanem együtt van a család, közös az élmény, aminél jobb dolog nincs is.
Sok szeretettel Eszter

1346
Tara Scott - 2010. április 03. 21:32:50

Köszönöm, hogy elolvastad. Valóban erre akartam rámutatni. A közös foglalatosság, főleg az olvasás, ahol a gyerek magyarázatot, választ kap a kérdéseire. Mással kapcsolatban is bátrabban fog kérdezni.

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.