Tara Scott: Rozika (2010. május)

Ha a város felől érkezünk az utcánkba, jobb oldalon a negyedik ház a miénk. A túloldalon, az első Rozikáéké. Az ablakban állva, kényelmesen odalátok. Itt nem csak a közvetlen mellettünk lakókat, szomszédunknak tekintjük az utca összes lakóját. Ha találkozunk, vagy a nevén, vagy játékosan „szomszédkám”-nak szólítjuk egymást. Rozika a városban dolgozott, egy ABC élelmiszerüzlet vezetőjeként. Az utcánkban én töltöm be a képviselő szerepet, hamar lett kábeltévénk internettel, aszfaltos utunk. Egy lakógyűlésen megegyeztünk az összes itt lakóval, hogy figyelünk egymásra, az értékeinkre. Aki nappal itthon van, ahogy én is amióta leszázalékoltak, vigyáznak, míg a többiek dolgoznak. Megakadályoztunk már autó és benzinlopást, sőt tolvajlást is. Így ha az ablakban látnak, tudják, nem kíváncsiskodok, őrködök. Így tűnt fel, hogy Rozikát nap, mint nap láttam az udvaron a ház mellett sétálgatni. Időnként megállt a kapun belül, nézelődött. A kisebbik fiuk lakott velük, a feleségével. Délutánonként érkeztek haza, de gyakran látogatott haza a nagyobbik is a családjával. Hétvégére maradtak is. Teltek a napok, már jól benne jártunk az őszben. Rozika szokásához híven a kapu körül őgyelgett, időnként ki-ki nézve rajta. Mellette a lába körül szaladgált a kutyájuk, s láttam időnként lehajolt hozzá megsimogatta, megvakargatta a füle körül. Cipőbe léptem, s átmentem hozzá beszélgetni csöppet. Kérdésemre, hogy szabadságon van-e elmesélte, hogy leszázalékolták. A kutya eleinte ugatott, ahogy megálltam a kapujuk előtt, de Rozika csak pisszentett egyet, s csend lett. Nevettünk, mikor megemlítettem, hogy még két élet kellene, hogy az enyémekkel elérjek ilyen látványos eredményt, mivel egyfolytában ugattak utánam. Unokákról, az őszi tavaszról beszélgettünk, s mikor megérkezett munkából a fia és a menye elköszöntünk egymástól. A jó idő ellenére, egy hét múlva hirtelen hidegre fordult, és leesett az első hó. A mi oldalunkon nincs járda, csak egy szakaszon az utca lenti vége felé. Gyalogos forgalom alig-alig van, így mindenki az úttestig készített magának különbözőképpen a kiskapujához járdát. Kőszórást szegélykővel, járdalapot váltakozva, egyebet. Így szerencsére nem kell havat lapátolnom, s mivel a térdműtét után a lelkemre kötötték, vigyázzak nagyon, el ne essek, csak létszükség esetén lépek ki hóban a házból. Míg a városban laktunk, gyűlöltem a telet, a csúszósságával, az összes hátrányával. Nem volt benne semmi romantikus. Nehéz volt parkolni, a lépcsőház csupa leolvadt hó, sár, csak dühöt okozott bennem. Itt kint egész más a tél. A rengeteg növény, bokrok körülöttünk, ahogy megüli a hó. Fehér, csendes nyugalom. Utolsó utca lévén kevés a forgalom. Többször kinézegettem az ablakon, de a szomszédokból ilyenkor alig-alig látunk. Kiszállnak az autókból, s fázósan sietnek be a házakba. Ha meglátnak, intenek, vagy ha egyszerre megyünk néha-néha a postaládát kiüríteni egy-két szót váltunk, de a hideg hamar beűz házainkba. Láttam Rozikát is néha a leveleket, szórólapokat összegyűjteni. Annyira sosem fázott, hogy a kutyához le ne hajolt volna egy rövid simogatásra, kényeztetésre.
Egy reggel a vastag hótakaró felett Vöröses sápadt ragyogással, de sütött végre a nap, jó kedvre hangolva, míg behoztam az újságot. Elkészítettem a kávémat, kiterítettem az újságot az asztalon, s míg olvasgattam a megyei napilapunkat, s kortyolgattam a kávém, rácsodálkoztam újra a bejárati ajtó teli üvegén beömlő aranyló napfényre. Aztán hirtelen felborult a világ. Az utolsó oldalra lapozva Rozika nézett egyenesen a szemembe, egy meglehetősen nagy fekete keretből. Néztem az arcát, a gyászjelentés közepén, és annyira valószínűtlen volt, hogy borzongás futott át rajtam. De hát valamelyik nap, még láttam a levelesládánál!- lázadoztam magamban. Nem. Ez egyszerűen nem lehet! Annyira nem is volt beteg! Nem fogyott le látványosan, mosolygott, míg az unokákról beszéltünk. Igaz, a betegségéről nem beszéltünk, amiért leszázalékolták, de hát lehetett magas vérnyomás, szív…
Itt megálltam a gondolatban. Szív. Lehetséges. Aztán eszembe villant, hogy pár napja a házuk felé pillantva az jutott eszembe, hogy ha a térdem bírja, tavasszal sétálgathatnánk kicsit a gáton, és azon gondolkodtam, vajon jönne-e velem? Ez újra hihetetlenné tette a történteket.
A temetésre nem tudtam elmenni, hetekkel előtte kaptam időpontot a kardiológiára, nem mertem lemondani, mert megint heteket kellett volna várnom, és szükség volt a vizsgálatra.
Mécsest gyújtottam érte, és virágot küldtem a közvetlen mellettem lakó szomszédasszonykámmal a temetésre.
Hétvégén a szokásos bevásárló körútra mentünk a férjemmel, s ahogy a házuk előtt haladtunk el, megszokásból bepillantottam az udvarukra. Üres volt, a kutyát sem láttam, de hideg is volt behúzódhatott valahová.
Következő hét szerdáján becsöngetett Bea, Rozikáék közvetlen szomszédja. Az internettel volt gondja, azért szaladt át, mert tudta, hogy engem itthon talál. Beinvitáltam egy kávéra, s miután meggyőződtünk, hogy nála nincs probléma a net kapcsolattal, Rozikára terelődött a szó. Ami fel sem merült bennem, a „gyógyíthatatlan”-nak titulált betegségben hunyt el szegény.
- Nem hallom ugatni esténként a kutyájukat. Lehet, hogy a Rozikával történtek miatt?- kérdeztem
- Te nem tudod?- kérdezte Bea csodálkozva.
- Mit kellene tudnom?- kérdeztem vissza.
- Három napig volt Rozika kórházban. Onnantól kezdve, hogy bevitték, nem evett a kutya. Nem fogyott le, de mire hazaértek a temetésről, bent volt a kennelben, és már nem élt. Három éves volt, de nagyon hozzá volt nőve Rozikához.
Hallani hallottam már ilyet, olvastam is. Hittem is, nem is. Kutyahűség. A síron túl is. Létezik.

Tara Scott
490
kismehi - Libricz Maja - 2010. május 11. 17:59:55

Kedves Tara!

Tetszett az írásod, nagyon megható... Figyelmes...
Tetszett: Maja

686
T Pandur Judit - 2010. május 07. 00:36:21

Kedves Tara!
A jó kis falusi életképből, amivel indítottál, hej de szomorú egy történet lett. Azt hiszem minden olvasód a könnyeivel küzdött a végén.
Azt nem tudjuk megválasztani, hogy hogyan és mikor halunk meg, de azt el tudjuk dönteni, hogyan éljünk.
Ti ott, abban a faluban, abban az utcában szépen éltek. Smile
Nálunk is van SZEM /Szomszédok Egymásért Mozgalom/, még az idegeneket is, akik megfordulnak az utcánkban, megkérdezi valaki, hogy kit keresnek, mi járatban vannak.
Judit

1423
Jega - 2010. május 06. 22:57:10

Jól megírt szép történet. A kutya feltételek nélkül imádja gazdáját, és bizony sok szomorú történet szól a kutya "gyászról". Üdv Jega.

499
magyareszter - 2010. május 04. 20:52:46

Kedves Tara!
Jó olvasni a békességről, az emberek segítőkész, kedves kapcsolatáról. Egyre ritkább, még jó, ha csak közönyt tapasztal az ember és nem ellenségeskedést a szomszédok között.
Azt hiszem kevés ember van a világon, aki nálam jobban szeretné a kutyákat. Mindkét kutyámról írtam már korábban, most inkább azt fűzném hozzá írásodhoz, hogy a szomszédomban talán jó tíz évig együtt élt két kutya, mikor az egyik meghalt, a másik hónapokig siratta, s azután ő is hamarosan eltávozott. Különösen, ha egyedül volt, elmentek valahova a gazdái, de sokszor csak úgy hosszan, elnyújtva "úúúú"-zott, énekelve, sírva, fájdalmasan. Sok embert nem siratnak így meg.
Ez jutott eszembe szép írásodról.
Sok szeretettel Eszter

1346
Tara Scott - 2010. május 03. 15:08:43

Kedves Zsuzsanna, Gyöngyi! bocsássatok meg, együtt akartam Nektek válaszolni, csak Gyöngyi neve lemaradt.
Elnézést. Szeretettel üdv: Tara.

1346
Tara Scott - 2010. május 03. 15:06:03

Kedves Zsuzsanna!
Tudományos kutatások igazolják mondataidat, valóban az állatok közelsége, a simogatásuk, a gondoskodás róluk, azt mondják a beteg emberre rendkívül jó hatással van. A szeretet, ami tőlük kapunk cserébe, az semmivel sem pótolható. Gyönyörű a mondatod, találkára hív a leesett hó. S milyen igaz. De ez is csak akkor móka munka helyett, ha nem morcosan hátatfordítva egymásnak tesszük. Köszönöm kedves hozzászólásod, és örülök, hogy egyetértünk.
Szeretettel ölellek. Tara.

1346
Tara Scott - 2010. május 03. 14:50:32

Kedves Ilona!
Szavaidat az égre kellene felírni, hogy akik éheztetik, ütik-verik, kidobják az öreg kutyákat, mert azzal már csak gondok vannak, olvashassák. Bár nem hiszem, hogy megmozdulna bennük bármi. Talán a szavaid felébresztenék a lelkiismeretüket. Köszönöm, hogy olvastál.
Szeretettel: Tara.

1346
Tara Scott - 2010. május 03. 14:46:46

Jaj Rozálkám!
Annyira sajnálom. Ha csak sejtettem volna, hogy ilyen sebeket szakítok fel ezzel az írásommal, esküszöm, mást teszek fel helyette. Soha nem okoznék fájdalmat egyikőtöknek sem. Végtelenül sajnálom. Legközelebb, valami vidámabbat hozok.
Szeretettel puszillak: Tara.

1346
Tara Scott - 2010. május 03. 14:43:16

Kedves Viola!
Köszönöm, hogy időt szántál írásomra. Végtelenül sajnálom, ha nem alakult ki a környezetedben a szomszédok közt a jó viszony. a mindennapokban is nagyon sokat jelent. Mindannyiunknak fontos, hogy biztonságban tudjuk a házunk, értékeink mellett az állatainkat. Itt nem bántjuk a szomszédok kutyáit, macskáit, sőt! Én a konyha teraszára szoktam kitenni kis tálban száraz cicaeledelt, és vizet. Az én cicáim nem járnak ki, de a szomszédoké se maradjon éhen-szomjan, ha bármi történik. Ez lenne mindenhol a normális.
Szeretettel ölellek: Tara.

1119
tatos - 2010. május 03. 10:27:03

Kedves Tara.
Gratulálok kedves szeretetbéli novelládhoz.
Bizony nagyon kevesen vagyunk ma már, akik odafigyelnek a másik emberre. Magam is olyan helyen lakom mint te. Olyan jól esik amikor hiányolnak. Biztonságban érzem magamat.
Sajnálatos dolog tényleg a tél,. mert akkor többnyire bezárkózunk. Nagyokat nevetünk egymáson, ha megjeléenünk, mint hóhányók. Szinte találkára hív a leesett hó, hogy lássuk egymást. Sok sikert kívánok Szeretettel Gyöngyi.

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.