Tara Scott: Jóska

A hetvenes évek közepén, amikor leérettségiztünk, három hónapunk volt elhelyezkedni, elkezdeni a munkát, különben bejegyezték a személyi igazolványunkba a „KMK”-t, vagyis a „Közveszélyes munkakerülő”-t. Hja, régi szép idők. Így aztán Margóval, egy volt osztálytársammal, aki szintén szolnoki lány volt, a helyi állami gazdaságban kezdtük nagybetűs Életünket. „Fejőmester” olvastuk a bejegyzést munkakönyvünkben. Akkoriban egyedülálló újdonság volt, az úgynevezett fejőkarusszel. Lassan körbeforgó szerkezet volt, már nem tudom pontosan egyszerre hány tehén fért el rajta. Lassan forgott körben, az elején fellépett az állat, slaggal lemostuk a tőgyét, felhelyeztük rá a fejőkelyheket, s mire körbefordult a karusszel, le is fejte a rajta lévő tehenektől a tejet. A telepvezető irodája, és a fejőállás között hatalmas üvegfal volt, a gyakran odalátogató hazai, és külföldi szakmai csoportok betekinthetőségére, a munkafolyamatokra. Fehér köpeny, fehér fejkendő, és gumicsizma volt a munkaruhánk. Reggel, és délután zajlott a fejés, és bár közte órák maradtak üresjáratban, hazamenni nem tudtunk. Tíz kilométerre voltunk a várostól, a buszjárat ritka volt. Nem lett volna értelme. Így hogy ne unatkozzunk, miután kimostuk a tejes kádakat, összetakarítottunk, besegítettünk, amibe tudtunk, ha lehetett, vagy olvastunk, rejtvényt fejtettünk. Mint minden csoportosulásban, ha bekerül egy, vagy több fiatal lány, a férfiak szinte kötelességüknek érzik, hogy lehetőleg minél jobban zavarba hozzák, ugrassák őket. Természetesen, nem volt így másképp velünk sem. A tehenészek között, ami természetesen nehéz fizikai munka így férfiak végzik, megindult a versengés. A legjobb alkalmat az ebédidő nyújtotta, mikor is együtt volt minden ott dolgozó. A főnököket kivéve, amit nem is nagyon bántunk. Míg elköltöttük az ebédet, a kísérő szöveg legtöbbször igencsak megkívánta volna a piros karikába zárt tizennyolcas számot. Legtöbbször dűltünk a nevetéstől. Jóska, az egyik tehenész vitte a prímet általában. Szellemes humora volt, és ennek a humornak leginkább az ágy jelentette a tárgyát. Na, nem az alvásra gondolt ilyenkor. Alacsony, szikár ember volt. Sötét, talán barna szeme huncutul, külön nevetett az arcából, ha bolondozott. Találgattuk, mennyi idős lehet, de meglepődtünk, mikor megtudtuk, hogy „csak” harmincöt. A kemény munka, ami a falun élő emberek életmódjából adódóan, talán már gyermekként kezdődött, mély barázdákat szántott cserzett arcába. Egyik alkalommal, szintén az ebédünket fogyasztottuk, mikor előkerült az örök téma, Jóska szemeiben kigyúlt a már jól ismert huncut tűz, s kezét az asztalra téve mutató, és középső ujját kinyújtva, s egymástól eltávolítva, a többit behajlítva mutatta az asztalnál ülőknek, hogy reggel figyelmeztette az asszonyt, hogy így várja őt haza munka után. Harsogott az ebédlő a nevetéstől, férfiak nők egyformán, ugyanis a következő pillanatban hatalmasat csattant… Jóskánk nyakán felesége, Marika tenyere, aki takarítóként dolgozott a telepen. Jóska szájáról lefagyott a nevetés, meglepődve hátranézett, azután egyre jobban terült el újra arcán a nevetés. Mire megszólalt Marika.
- Tudod-e hogy fog állni a lábam? – kérdezte, s felhúzta behajlítva jobb lábát – így e, hogy jól seggbe rúghassalak.
Fuldokoltunk, a nevetéstől, és ő velünk nevetett. Másnap reggel, átöltözve egyszerre léptünk ki az öltözőből, a szemben lévő férfiöltözőből kilépőkkel.
- Jóska! Mit fog szólni Marika, ha felkel, és meglátja, hogy felvetted a nadrágját? – kérdeztem.
Mit mondjak? Jól indult a nap. Akkoriban, még tudtunk jókedvűen dolgozni.

Írta: Tara Scott
686
T Pandur Judit - 2010. május 17. 00:04:09

Kedves Tara!
Ebben a megváltozott világban, a "Jóska féle" humort nem nagyon tűrnék el a munkahelyeken. Nem csak a főnökök, hanem a kolleganők sem. Egykettőre megkapná valamelyik csípős nyelvű kolleganőtől, hogy "Ha lehúzná a sliccét , kiesne az agya."
Judit

1346
Tara Scott - 2010. május 16. 15:41:03

Kedves Ibolya, Timoca, Gyöngyi!
Köszönöm, hogy időt szántatok írásomra, és örülök, ha tetszett. Amikor a lányom elmondta, hogy hétvégén csapatépítő tréningre mennek fel a hegyekbe, nem értettem, miről beszél. Amikor elmagyarázta, nem akartam hinni a fülemnek. Mi is voltunk annak idején kirándulni, mert jól éreztük magunkat együtt, és a munkán kívül is akartunk(!) időt együtt tölteni. Nem értem. Ez tényleg működhet, fordítva? Egy kirándulás összehozhat olyan embereket, akik a hétköznapokban maguktól, nem csiszolódtak össze? Fura világ ez. De ahogy olvastam a hozzászólásaitokat, nekünk legalább vannak szép emlékeink erről. :-)
Szeretettel ölellek Benneteket: Tara.

1119
tatos - 2010. május 14. 23:30:58

Kedves Tara.
Aranyos történeted bennem is sok emléket ébresztett. Bizony másképpen éltük az életünket a munkahelyen is. Nem rabszolga módjára, hanem voltak kellemes viccelődős percek is. Egymást ugrattuk jobbnál jobb ötletekkel. Most meg mindenki fáradt, kimerült. Keserű és nem lehet egymáshoz szólni, mert holnap már kipenderítik, mert nem a munkára koncentrál az ember. Tiszta rabszolgái lettünk ennek asz új világnak. Nagyon tetszett a kedves vidám írásod. Sok sikert Szeretettel Gyöngyi.

1423
Jega - 2010. május 14. 09:51:00

Valamikor diákként , (nagyon régen) dolgoztam egy nyáron az erdészetnél fiatalasszonyok között, hát komoly felvilágosításban volt részem, persze viccesen. Itt nevették jó ki magukat , az egyébként örökké dolgozó nők. Tetszett .
Szeretettel Ibolya.

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.