Kenéz István: Amit tettem azóta már...

Öngyilkosság, vagy kísérlet…

(Suicidiumi hajlam)

Amit tettem az óta már százszor megbántam, de a lelkiismeretemen ott maradt a vérfolt, mint Arany balladájában Ágnes asszony lepedőjén. Mostam-mostam, de a gondolataidat, míg élsz - ki nem moshatod.
Ideggyógyászhoz kerültem, de nem segítettek a gyógyszerek sem. Ha a lelked sérül, ha darabokra törik valami benned, ha úgy érzed mindenki elhagyott, befordulsz önmagadba, mert már tudod, hogy neked sem kell ez a világ. És akkor jött a gondolat, hogy legjobb lesz az öngyilkosság.
Csak az értheti meg, aki élt már úgy, mint én, vagy hasonló módon, hogy az ilyen ember többet foglalkozik az élet értelmével és eközben többször is eljut a halál gondolatáig, ami kétségtelenül veszélyes játék, kétségtelenül a sors kihívása, de mégis megteszi, mondom gondolatban.
Az kicsit barátságba is kerül a halál gondolatával, mert arra gondolatra jut, mint Hamlet:

*Akkor nemesb e a lélek, ha tűri balsorsa minden nyűgét s nyilait, vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen, s egy álom által elvégzi mind a szív keservét, a test eredendő megrázkódtatásait?
Meghalni, elaludni. Semmi több.* /to day to sleep, and no more/

De az életösztön nagyon erős bennünk, és megvívja ellenharcát. Meghalni nem fáj, de eljutni odáig, hogy ne fájjon az a kis rövid röpke út, ami odáig vezet, ezt kell magadban leküzdened.
Én sem a haláltól féltem, hanem a szenvedéstől. Mindig irtóztam és rettegtem a szenvedéstől, a fizikai fájdalomtól, a test eltorzulásától, a kiszolgáltatott megalázottságtól, az emberi méltóság szemmel is látható elvesztésének megélésétől. Még ezek leírása közben is borzadok.
Fel kell hát készülni egy csendes elmenéshez. Gyűjtöttem, dugdostam a gyógyszereket.
*Vonulj vissza gyakran bizalmas lelkiismereted szentélyébe, szállj magadba, atomnyi pont voltodba, hogy megszabadulj a tértől, az időtől, az anyagtól, a kísértésektől és az elaprózódástól, hogy megmenekülj szerveidtől, vagyis gyakran halj meg, és vess számot magaddal ezeknek a haláloknak a pillanatában, felkészülés képpen az utolsó halálra.*

Azt mondják az öngyilkosok, gyávák és nem is normálisok. Kétségtelen, hogy idegileg lelkileg beteg voltam, de talán nem voltam bolond. Azt hogy mire készülök, és mit csinálok, mindig tudtam. Féltem, de nem voltam gyáva. Menekülés az élet további kihívásai ellen, megfutamodás és gyávaság? De hát ezért leszünk öngyilkosok.
Próbáld meg egyszer önkezeddel elvenni az életedet, vagy csak készülj fel rá úgy Isten igazából, majd megtudod. Félni és gyávának lenni nagyon két dolog. Mi van akkor, amikor egészséges, jó idegzetű, és jó fizikumú nagy marha bikaüvöltésű férfiak remegnek a fogorvosi váróban, és már elérzéstelenített pofájukkal mégis kisomfordálnak a foghúzás elől, akik egy véradás alkalmával remegnek, mint a kocsonya, fal fehérek lesznek, aztán elájulnak, hogy alig lehet felmosni őket. Azt mondjátok erre, hogy ez is más. Hát persze hogy más. És ezeket talán pont ezek mondják. Már megvolt, hogy mivel, de még nem tudtam hol, mikor, és hogyan. A legnagyobb problémát a hol jelentette. Otthon már tudom nem szabad. De nem csöngethetsz csak úgy be valakihez, hogy adja kölcsön a lakását, még kinyírod magad. Tudom ezek morbid dolgok, de csak azért tudok róluk így írni, mert életben maradtam. Tanácsokat sem adhatok, mert csak olyan adhatna ilyet, akinek sikerült. De hogy ezt bárki is nevetségesnek tartsa, azt megint kikérném a magam nevében, nem hagyhatom.

Aztán mégis bevettem egy üveg eunoctint. A mentősök még le tudtak kísérni, de a kocsi már álomba ringatott. Innen már nem emlékezem. Gyomormosás. Ébredés. Zárt osztály. Hova tovább? Mikor? Aláírod-e?
Akit ide behoznak még időben, azt mind sikerül megmenteniük, hogy milyen maradandó károsodást kaptál, csak később derül ki, agysejt-elhalásaid száma gyógyszeresetén, fizikai rokkantság más módszereknél. Aki radikálisabb, vagy későn érkezik, az meghal ott is.

*Mint tűzvirág, elnyílt a hajnal* Lassan felébredsz, ott fekszel egy ágyon, és rögtön tudod, hogy újra élsz. Azért ennek nem örülsz túlságosan, de egyre máris számíthatsz, hogy kaptál egy új reményt. De hogy mihez kezdj vele, még nem gondolkozol. Akik már mozognak, szólnak hozzád és örülnek neked, hogy visszajöttél, pedig lehet, hogy már ők többször is próbálkoztak. Ezek az első érzések, amiket kapsz és ezek emberi érzések, olyan valakiktől, akik előtt nem kell szégyellni magad. Nem sajnálkoznak és nem szánnak, de elítélni se ítélnek el ebben biztos, lehetsz. Megkérdezik, hogy érzed magad? És ebben a kérdésben benne van egy aggódó szeretet.
Régóta az első emberi érzés, amivel pont itt kell találkoznod, de a világon a legeslegfontosabb, hogy megérezd a szeretetet. Igen, éltető erőt csak a szeretet képes adni, és mindegy ki ad neked egy pohár vizet, ha szomjas vagy - elfogadod.

A súlyosabbak, a haldoklók, másik szobában voltak. Éjjel valahonnan behoztak egy rabot, reggelre az ágyához bilincselve találtuk, az ajtó előtt egy fegyőr is vigyázott még rá. Ott senkit nem érdekel a másik sorsa, azaz az idáig vezető út, mindenki a sajátjába zuhan vissza és a maga szellemi és lelki szintjén, újra feldolgozza a történteket. Ez az a hely, ahol az imádság sem segít.
Végtelenül egyedül voltam és magányos. Tudtam, hogy kint nem vár senki. Nincs egyetlen barátom, sem lelki társam, se egy család, se egy lakás, ahova hazamehetnék. Hontalan lettél és majdnem hajléktalan. Hogy nézel a gyerekeid szemébe, mit mondhatnál nekik. Szégyent érzel, és már látod, amint az ismerőseid furcsa szemmel néznek rád és nem tudják, hogy mit kezdjenek veled. Neked van bűntudatod, neked kell szégyenkezned, mint kiskorodban, amikor a sarokba állítottak, rossz voltál megint. Csak egy valaki várt, az ideggyógyászom üzent a gondozóból, hogy az ő felelőségére engednek ki, így pár nap múlva az első utam egyenesen hozzá vezetett.

Tényleg örült, hogy újra lát, de nagyom megszidott.
Meg van maga őrülve, hogy ezt tette magával és ilyen helyzetbe hozott engem?
De megkérdezte nem vagyok e éhes, szomjas, van e szükségem valamire, amiben segíthet nekem. És ez jól esett. Mondtam, hogy én így nem tudok dolgozni és főleg nem ott, ahol eddig, a Raktárt látni sem akarom. Megértette, és javasolt valamit, ami büntetés is azért amit tettem, időnyerés is és lehetőség, hogy újra összeszedjem magam.
Felhívta barátját, Vér Andrást, a Neurológiai és Pszichiátriai Intézet vezetőjét a Völgy u-ban és kért számomra egy helyet. Így töltöttem egy hónapot, a májust ezen a helyen.

Azzal fogadtak, hogy aki ide egyszer bekerül, az már máskor is visszajár. És tényleg voltak ott olyanok, akik szinte második otthonuknak tartották ezt a furcsa helyet.
Ez nem volt zárt osztály, a villában és épületeiben az udvarán jöhettél-mehettél szabadon, de a kapuja is mindig nyitva állt. Volt, aki időnként meglógott, de pár nap múlva taxival visszahozatta magát, és az intézettel fizettette ki taxija számláját.

Gyógyszereket kaptunk, orvosok és pszichológusok beszélgettek időnként velünk, altattak, ülepítették agyunkban a rossz emlékeket, agymosást végeztek és felszabadították az érzelmeket. Tréningek voltak és szakaszos terhelések, felkészítettek, hogy e védelem alól kikerülve, meg tudjuk állni ismét az életben a helyünket.
Volt akinek sikerült, volt akinek nem, az ide mindig visszajöhetett. Nem éreztem itt rosszul magam, de nem is akartam vissza járni. Amikor adaptáció után végleg kikerültem, rögtön munkába is álltam.
A gazdasági igazgató is rendes volt hozzám. Megértette, hogy több okból nem akarok visszamenni, arra az átkos helyre. Megmondtam neki, hogy ezek után inkább elmegyek. De ő felajánlotta, hogy a központba visszahelyez. A nyarat már a Pénzügyi osztály Likvidációs csoportjában kezdhettem meg. Hatan voltunk egy szobában, jó hangulatban, remek emberek közé kerültem, akik nem pátyolgattak, de segítettek mindenben nekem. Jó szó, biztatás és gondolatokat elűző beszélgetések, családi összejövetelek, egy kis kocsmázás és a sok, de értelmetlennek látszó kézi könyvelési munka tették monotonná és változatossá is az itt folyó életet.

A bíróságon az ilyenkor szokásos két sima tárgyalás volt, a második 1985. februárjában, közös megegyezéses válással a múlt tekintetében mindent befejezett.
Kiköltöztem a kis személyzeti szobába és éltük az így összezárt, de mégis külön-különi furcsa, fusztrált életet.
A kislányom látszólag könnyebben viselte ezt a furcsa helyzetet, de kisfiam
nehezen tudta melyikünkkel mikor és mit tehet. Szerettem őket, ragaszkodtam volna hozzájuk, de tudtam, hogy el kell tőlük is válnom fizikailag, és lassan megpróbáltam elengedni őket, illetve hagytam, hogy elmenjenek.

A kerttel nem törődtem többet, talán már ki se mentem, nem érdekelt és nem foglalkoztatott semmi sem. El akartam meni, nem akartam semmit látni és tudni, abból ami idáig vezetett, ez nem az én utam volt, de azt is tudtam már újat sem kezdhetek.
Sok minden ért akkor véget bennem. Haldoklott a hitem, a reményem, eltűnt előlem a cél, kiégőben voltak vágyaim és nem éreztem, mit és miért tehetnék, hogy a jövőm mivel jön még felém.
Azóta sem hiszek az újra kezdésben, mert életünk egy adott idő mellett futó folyamat, s ami egyszer összetört, azt már csak tákolgatni lehet, nem lehet a boltba elmenni és kérni egy új életet.
Ez nem játék, hogy ha elrontottuk, kezdjük újra, gyerekeket nem lehet eldobni és „csinálni” helyettük másikat, bár vannak, akik ezt is megteszik, a lelkük rajta. A mi lett volna, ha sem működik visszafelé, de a mi lesz ha... előregondolás sem járható út, mert a jövő mindig két esélyes és csak jóval később várható a fordulat. 23 évesből még lehetsz 38, de 38 után legföljebb 40 lehetsz. Ha a kenyered javát megetted, legföljebb élhetsz egy másfajta életet. Azóta én is ezt teszem. Csak egyetlen szabad dolog van az életünkben, az agyunkban megfogant gondolat.
Ennek a gondolatnak nem tudsz még te sem parancsolni, mert akkor és olyan alakban jön, amilyenben csak akar, és oda száll és visz, amit jónak talál. Igen, csak a gondolat szabad.
*A képzelet a lélek szeme.*
A miért és hogyan történhetett ez meg kérdések is feleslegesek, ki ezért a felelős? Ha ketten voltak, csak ketten lehetnek.
*Cinkosok közt bűnös, aki hallgat, atyjafiáért számot ad a testvér.*
Mindenesetre az-az érzésem, hogy meg lettem vezetve. Egy cél érdekében eszköz voltam, de utána már nem volt rám szükség. Bizonyos értelemben áldozatnak tartom magam, de nem én áldoztam fel magam, hanem kiszolgáltatottan feláldoztak.

Így ért véget egy közös út, hogy helyet adjon valami másnak. A dolgom az volt ez után, hogy betöltsem valamivel és valakivel ezt a helyet. Igyekszem majd mindent megadni neki, de ne kérje a nevemet, és nem kapja meg azt a lehetőséget, hogy feláldozzon, kiszolgáltasson még egyszer a semmibe. Engem el lehet újra majd hagyni, de elküldeni már nem hagyom magam.
A múltat eltemettem örökre magamban, de nem gyászolom és nem bántam meg semmit, mert ez az én utam volt, amelyet valamiért be kellett járnom. Az-az út pedig, amin most járok, már egy sokkal egyszerűbb cél felé vezet, ez már a lélek útja, mely remélem tévedhetetlenül lassan haza, talál.

Amikor megszülettünk csak mi sírtunk, s akik körülöttünk álltak mind nevettek. Úgy kellene élnünk, hogy amikor elmegyünk, mindenki sírjon körülöttünk, csak a mi arcunkon maradjon meg a mosoly. Jó lenne az életemet még kiegészíteni és teljessé tenni, mit tehetek még ezért.?
Ökölbe szorított kézzel jövünk e világra és kapaszkodunk mindenbe, amibe csak tudunk.
De nyitott tenyerünkkel megyünk át a másvilágra, és amink volt, mindent itt hagyunk.
Én sokat szeretnék itt hagyni és csak értékeset és azt remélni, hogy ez jó lesz még valamire Neked!
Szerencsés alkat vagyok talán annyiból, hogy a múltat ki tudtam tépni és törölni a szívemből.
Ebben megint csak nem az érzelmeim segítettek, hanem hogy meg tudtam őrizni a gondolati vezetettségemet és eszem racionalitása uralkodni tudott ösztönénem felett.

*Igyekszem kitépni lelkemből egy csomó hamis szenvedélyt. Hamis szenvedélynek azt a szenvedélyt nevezem, amely valamely helyzetben boldogságot ígér nekünk, de olyat, amelyet nem lelünk meg, amikor elérjük.*

*A boldog emberek nem sokat tudnak az életről. A fájdalom az emberek nagy nevelője. Ő az, aki a művészetekre, a költészetre és az erkölcsre tanította őket; ő az, aki a hősiességet és a könyörületességet sugallotta nekik; ő az aki, értéket adott az életnek, amikor megengedte, hogy áldozatul ajánljuk fel; ő az a magasztos és jóságos fájdalom, aki a szerelembe beleoltotta a végtelenséget.*

/A könyv tovább folytatódik…/

Budapest, 2002.
4465
Janna - 2018. június 24. 12:24:24

Kedves Keni!

"De az életösztön nagyon erős bennünk, és megvívja ellenharcát."
Eszembe jut egy kép. A modern házak tövében áll egy szikár kereszt. Mennyire szenvedhetett!? utoljára még így kiáltott:
- ;Éli, Éli, lama sabaktani; én Istenem, én Istenem miért hagytál el engemet?; Máté 27 - tudta, hogy feltámad...

Köszönöm: Janna

5772
Kata1984 - 2018. február 14. 09:34:57

Kedves Keni!

Őszintén bevallom ezt borzasztó volt végigolvasni. Egyből kiderült számomra, hogy igaz történet. Amitől még rosszabbul éreztem magam. Amikor nagyon pici voltam (nem is emlékszem rá hány éves 7-8 talán). Mindig öngyilkossággal fenyegetőztem, előkaptam egy nagy kést, de persze sosem mertem megtenni. Ennek ellenére, hogy tudom, senki sem vette komolyan, bennem eleven él az emlék, és főképpen az érzés. Mert nem fenyegetésnek szántam, tényleg meg akartam tenni. Durván hangzik, igaz? Azóta már pont ellenkezőleg gondolom, de sosem lehet tudni, hogy mi fog történni az emberrel. Egyetlen szerencsétlenség, egyetlen hiba, akar egyetlen egy ember is rombadöntheti az életünket. Nagyon komoly az írásod. Hatalmas bátorság kellett, hogy ezt megosszad az emberekkel. Becsüllek érte! A születés és halál közötti párhuzamos összehasonlítás bravúros. Nagyon tetszett.

Szeretettel olvastalak: Rose

Kata

298
keni - 2008. október 07. 15:34:36

Nagyon köszönöm szép hozzászólásaitokat és, hogy olvastatok és értékeltetek.
Üdvözletem hozzátok...
keni

118
Pinduri - 2008. szeptember 18. 22:09:03

Kedves Keni!
Olvasva történetet, néha magamra ismerve átéltem minden mondatod.
Valahol olvastam, hogy :" A legszebb jövő az elfelejtett múlton alapszik"
Tartsuk ehhez magunkatWink
Kívánok Neked sokkal többet, mint valaha el tudsz képzelni!

Szeretettel: Éva

227
kondrakati - 2008. szeptember 16. 13:28:01

Kedves Keni!

Rájöttem, hogy ez valós történet. Egyre jobban megismerem életutadat. Elmélkedésed az életről, halálról sok gondolatomat igazolta, és újakat indított el bennem. Ami mélyen megfogott az, hogy nem lehet új életet venni. Nincs tiszta lap. A múlt lábnyomai bennünk maradnak, de le lehet győzni, ahogyan te is megtetted. Túl lehet lépni rajta. Az írói véna nagyszerű adomány és azok kapják, akiknek a legnagyobb szükségük van rá. Olyan, mint az evezőlapát.

Kívánok neked sok derűs napot, kitartást, erőt.

Ui: Írtam egy történetet, mely egy olyan emberről szól, aki bötön és elmegyógyintézet közt ingázik, nincs otthona stb. Már régebben írtam, mégis most olvasva kiszolgáltatottságodról valahogy hasonló vagy a főhősömre. Bocs miatta, nem volt szándékos. Nemsokára talán olvashatod is itt.!

298
keni - 2008. szeptember 15. 13:04:23

Mindenkinek, aki olvassa ! -

Röviden itt csak annyi előzetes megjegyzésem volna fenti írásommal kapcsolatban, hogy ez nem egy különálló "beszámoló", hanem első Memoárregény-könyvemből egy ide kivágott részlet -tehát azért nincs eleje, bevezetője és konkrét befejezése sem...
keni
De azért olvassátok ennek megfelelően. Ja és még valami - ez nem mese ez velem megtörtént valóságos eset....
Köszönöm...

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.