Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Jéga Szabó Ibolya: Kerekecske gombocska, hová fut a nyulacska?

Ez a történet még a hatvanas évek derekán esett meg velem. Akkoriban, mint fiatal lány pincérnőként dolgoztam egy kisváros legöregebb kávéházában, a falunktól tíz kilométerre. Régen csak kevés vonat járt, a vasútállomás is messze volt, buszjárat vidékre még nem létezett. Így hát, ha dolgozni akartam kénytelen voltam biciklizni. Nappal ez semmi gondot nem okozott, hiszen fiatal voltam, az országúton kevés autó járt, kamion meg alig. A környező falvakból az emberek kerékpárral jártak dolgozni a városba. Egyébként is nagy divat volt, és divat ma is, errefelé a kerékpár. A gyárakhoz hatalmas biciklitárolókat építettek, mert a város kertváros lévén nagyon nagy területen feküdt, és akkoriban egyetlen busz járt benne, ami végigment a gyáraktól az állomásig, ez is megvolt vagy hat kilométer.

Hát én is biciklivel tettem azt a tizenkét kilométert, ami a házunktól a cukrászdáig tartott, mert ugye ide az emberek zöme nem a kávéért jött, hanem a sütiért és a fagyiért. A délutános műszak délután kettőtől este tizenegyig tartott, de mire elszámoltunk, lett abból éjfél is. Akkoriban nagy divattá vált az orkánkabát, egy barna műanyag, tulajdonképpen esőkabát. Ezt hordta boldog boldogtalan, ha esősre, szelesre fordult az idő. A hűvös éjszakában védett egy kicsit a széltől is a bicajon. A munka végeztével felpattantam a kerékpárra és indulás ki az országútra. Ha szerencsém volt találkoztam valamelyik falum bélivel, aki szintén hazafelé tartott, de ilyen késői órán, a gyáriak már rég hazaértek. Egy fiatal zenésszel néha találkoztam, de ő többnyire még később tekert hazafelé. A második falu volt a miénk, a közben lévő falu mellett csak elhaladt az országút, itt álltak a határőrök és mindenkit megállítva leellenőriztek, mert a határövezetben álló falvakba, csak engedéllyel lehetett bejutni.. Az ilyen határsávi engedélyt mindig magunkkal kellett hordani, mert különben a katonai őrsön kötöttünk ki.

Fekete, holdtalan éjszaka volt aznap, amint elhagytam a várost, úgy éreztem, hogy egy sötét zsákban tekerek. A szememet meresztettem arra a kis fényre, amit a biciklilámpám adott, épp csak annyira volt elegendő, hogy le ne menjek az útról. Mint mindig, fújt a szembe szél. A biciklim halk surrogása mellett ütemes csattogást hallottam, és olybá tűnt, mintha valaki tekerne mögöttem. Reménykedtem, hogy a zenész fiú, és lassítottam, hogy utolérjen. A csattogás is lassult. Ki a fene lehet? Miért nem ér utol, ha egyenes a szándéka? Egyre gyorsabban tekertem, ő is gyorsított. Úgy éreztem kiszakad a mellem a zihálástól, olyan gyorsan hajtottam, és alig vártam, hogy a katonákhoz érjek. Ám a katonák sem jöttek ki ellenőrizni mindenkit, mert ha felismerték az emberfiát, eszük ágában sem volt felállni, szerintem néha jókat is aludtak az erdősávban. Hát most sem köröztek a lámpájukkal, és tekertem tovább, ő is. A falu szélén nem volt lámpa, de hiába is lett volna, mert én nem mertem hátranézni. Aznap éjjel még határról jövő autó forgalom is nagyon gyér volt, alig egynéhány autó jött szembe, kifelé haladó még kevesebb. Akkora már a rajtam eluralkodó félsz szélsebes tempót diktált. Egyre gyorsabban, mint az űzött nyúl, repültem hazafelé, és a csattogás is egyre gyorsabb lett. Végre már láttam a falu lámpáit pislákolni a messzeségben, a hátamról a fejemről patakzott az izzadság. Még száz méter és a fénybe érek, tombolta az agyam. És beértem, abbahagytam a tekerést, csak gurultam, és rettegve, de azért már hátra sandítottam. Egy árva lélek sem tekert mögöttem, de a lassuló csattogás még mindig kísért. Ekkor fogtam gyanút, hogy a félelem űzött velem rossz tréfát. Jól meghajtott a gyávaságom. Az orkán kabátom alja, ahogy a nyeregbe ültem ütemesen nekicsapódott a kerékpár vázának a szembe szél miatt. Az örökké mért sebességi rekordjaimat a kabát segítségével alaposan megdöntöttem.

Mosonmagyaróvár, 2010. 06. 17.

Írta: Jéga Szabó Ibolya
1423
Jega - 2010. június 25. 20:40:08

Köszönöm Zsuzsa és Mica , hogy olvastok. Valóban, a mai szemmel bizony félelmetesnek tűnik az éjszakai biciklizés az országúton. Ám abban időben, nem járt sok autó, és a közbiztonság nagyon jó volt, nem úgy mint manapság. Hát a mondás szerint, szegény ember vízzel főz, rákényszerültünk, ha dolgozni akartunk, erre is. Szeretettel Ibolya

230
Torma Zsuzsanna - 2010. június 23. 11:16:54

Kedves Ibolya!

Amíg fiatalok vagyunk, még sok minden ijesztőleg tud ránk hatni. Talán nincs is olyan ember, akivel hasonló eset meg nem esett. Nekem nagyon tetszett, ahogy leírtad.

Üdv.: Torma Zsuzsanna
SmileSmileSmile

1423
Jega - 2010. június 22. 14:08:27

Köszönöm kedves Timóca, hogy olvastál. Valóban féltem, és olyan gyors voltam, mint a menekülő nyúl. Üdv. Jega Ibolya

1423
Jega - 2010. június 22. 13:47:40

Kedves Tara és Judit köszönöm, hogy olvastatok. Még van a tarsolyomban egy pár ilyen történet, van amit már megírtam, van amit ezután fogok. Garantálom, hogy izgalmasak lesznek,nem hiába maradtak meg ilyen jól az emlékezetembe. Üdv Ibolya

686
T Pandur Judit - 2010. június 22. 13:29:25

Kedves Ibolya!
Van aki a saját árnyékától ijed meg, van aki a saját gombjától ! Grin
Nagyon jól leírtad ahogy a kezdeti bizonytalanság egyre nagyobb félelembe, majd végül rettegésbe csap át.
Az utolsó mondatodon is elgondolkodtam: ki tudja, a mélyben, milyen erők motiválják a sport rekordok megdöntőit. Smile
Jó volt! Gratulálok!

Judit

1346
Tara Scott - 2010. június 22. 12:29:21

Nagyon érdekes volt a történeted. Köszönöm, hogy olvashattam.
Szeretettel üdv: Tara.

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.