Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Jéga Szabó Ibolya: Nem várt vendég - HARMADIK TÖRTÉNET - 1. helyezett (2010. július)

Munkás éveim utolsó évében az ortodox karácsony előtti napok valamelyikén történt ez a szomorú esemény. A Magyar- Osztrák határon dolgoztam egy pénzváltóban, ahol autópálya matricákat árultunk és az ezzel kapcsolatos problémákban segítettünk. A határon álló épület együttesnek mindkét oldalán fotocellás üvegajtó nyílt és csukódott, egy nagy hallba lépett az ember, ahol a pénzváltók, egy shop, és a fizetős WC kínálták szolgáltatásaikat, továbbá egy játékautomata nyelte a pénzt. A határ felől belépve a hall jobb oldalán egy jól menő étterembe léphettünk, balra pedig a még nagyobb forgalmú büfében gomolygott a cigarettafüst. Az egész épület éjjel nappal üzemelt. Csak reggel öt óra körül zárták be az ajtókat egy órára, amíg a takarítás tartott. Természetesen a legnagyobb forgalma a wc-nek volt, majd a büfének, és a sofőrök pedig hozzánk jöttek. Nagyon szerettem itt dolgozni, szórakoztató, a nyüzsgés miatt változatos volt a nap, mindig történt valami, az örökké vidám pincérfiúk kifogyhatatlan történeteikkel és vicceikkel múlatták az időt. Ezek a fiatal férfiak rengeteget dolgoztak, igaz jó pénzért, de hosszútávon nem bírták. Néhány év után mind keresett olyan munkahelyet, ahol ébren is látta a gyerekeit.

A vécés nénik egy kivételével mind nyugdíjasok voltak, igaz ők csak nyolc óránként váltották egymást, de a munkájuk megerőltető volt, hiszen majdnem mindig sor állt, és hogy a wc-k elfogadható állapotban maradjanak folyamatosan takarítaniuk kellett. Ha például esett, és egy japán busz jött, akkor még az ülőkéről is a sarat mosták, mert a kis japán wc szokása a következő volt: belépet, fejet hajtott, tikettet vett, kezet mosott, a fülkében felállt a wc ülőkére, hogy a segge még véletlenül sem érintse az ülőkét, dolga végeztével kezet mosott, meghajolt és kiment pénzt váltani, majd futott a büfébe és már tipegtek is ki sorban, mindnek a kezében jégkrém és eistee, vagy mentes víz, mert a pincérek szerint a kis japánokat a szénsav hanyatt vágja. Én a japánokat nagyon szerettem, mert kedvesen hajlongtak és mindig mosolyogtak. Szerettem még az olaszok vidám hangosságát és az igazi jó kedvüket is. Ám ha egyszerre jött be egy japán, egy olasz és a spanyol busz, olyan bábeli hangzavar keletkezett, hogy alig értettük egymás szavát. A bolgárok folyton cigarettáztak, láncdohányosok voltak, az ukránok pálinkáztak, még a nők is, mert a női wc-ben is büdös pálinkaszag terjengett utánuk. A román, főleg a román cigány köpködős volt, ezt a pincérek nem tűrték, kivezették a renitenst. A moldávokat piros szeműeknek hívtuk, mert a folyamatos vezetéstől vérben úszott a szemük. Olcsó használt autókért mentek, sokszor egészen Franciaországig, és pénzük nem lévén a kocsiban sunytak egy kicsit, azután igyekeztek haza. Ők csendesek voltak, fáradtak, és csak a pályamatricáért ugrottak be hozzánk. A német udvarias, kimért, kötelességtudó és halk volt. Az osztrák kicsit hangos, olyan sógorosan, a magyarokhoz hasonló vérmérséklettel viselkedett. A szerbeket nem igazán kedveltem, mert kötekedőek, hangosak, és a férfiak többnyire részegek voltak.

Aznap az ünnep előtti napok éjjelén hatalmas volt a belépő forgalom, a vendégmunkásokkal tömött buszok sorba álltak le előttünk. Mindenütt tömeg, bábeli hangzavar, mindenki a maga nyelvén karattyolt. Kelet-Európa minden nációja képviselve volt ezen az éjszakán. Hajnali kettő körül, hogy az álmosságot elűzzük, átvágtam magam a tömegen, kávéért. Már visszafelé óvatoskodtam a két kávéval, amikor egy szerb busz félrészeg utasai zúdultak be az ajtón, és ekkor láttam meg a férfit, aki feltűnt tétova mozgásával, sápadt, szinte szürke arcszínével. Hetven körüli, magas, szikár férfi láthatóan nagyon rosszul érezte magát. Úgy tűnt, hogy már nem is igazán lát, mert gyorsan ki kellett térnem előle, és abban a pillanatban lerogyott. Többen felugrottak az asztaloktól és a karjánál fogva felemelték és visszaindultak vele a kijárat felé. Levegőre szerették volna kikísérni. Ám az ajtó előtt elvesztette az eszméletét, már csak vonszolták az élettelen testet, a tömeg tágult, a pincér a mentőt hívta, széket hoztak, de ő már nem tudott ülni tehetetlen rongyként lógott az emberek kezében.

A pincérek kitessékelték a büféből, a hallból az embereket. Az ajtókat bezárták. A mentő percek alatt megérkezett, és megkezdődött a harc az életért. Gyors vizsgálat, és már le is vetkőztették félmeztelenre szegényt, egy abroszra fektették. Rátették a defibrillátort, és minden ütés után jött a hagyományos újraélesztés. Ám ez a szív már olyan volt mint a rossz ingaóra, elindíthatjuk, de szép lassan ismét megáll. Óráknak tűnt ez a harc a életért, de a valóságban talán fél óra ha lehetett. Soha nem láttam élőben ilyen küzdelmet; a torkomban gombócot éreztem, egyfolytában mormoltam a Miatyánkot idegességemben, hátha... De hiába volt az ima, a harc, a technika, itt már minden hiába volt. A mentőorvos megállapította, hogy a halál beállt. Hiába várták haza az ünnepekre, már csak temetésére viszik haza. Ki tudja ki várta a szerencsétlent, lehet, hogy feleség, gyerekek, unokák, lehet, hogy senki.

Szegény buszsofőr a kezét tördelte. A pincérek leültették, mert mindannyiuknak várniuk kellett a halottkémre, a halottaskocsira, a jegyzőkönyvre, a halál utáni teendőkre. Mindenki némán végezte a dolgát, a pincérek rámoltak, a vécésnéni takarított, mi pénztárzárást csináltunk, mert amíg a halott a bejáratnál fekszik nem nyithatunk ki.

Nagy zörgéssel letették a pléhkoporsót, a hullaszállító kinyitotta a hulla száját és hangosan számolni kezdte az aranyfogakat, ezt is és az összes holmiját leltárba vették, és nagy döngéssel lezárták a koporsót. A sofőr aláírta a jegyzőkönyvet és nagy megkönnyebbüléssel kiment a buszhoz, hogy végre elindulhassanak. Ilus, a takarítónő elkezdte a felmosást, néha kiordított az ajtón kopogókra:
- Nem látod, hogy zárva vagyunk, itt is kell néha takarítani utánatok.

Az ajtókat kinyitották, és indult a nap, már semmi nem emlékeztetett az éjszaka történtekre. A friss kávéillat összekeveredett a wc -ből kiáramló hypó szaggal, cigarettafüsttel. Az éjszakai vendég, a nem várt vendég, ki tudja merre jár, és kinek az ajtaján kopogtat ismét.

Írta: Jéga Szabó Ibolya
1423
Jega - 2010. augusztus 01. 15:22:49

Köszönet a hozzászólásokért, és a szavazásokért.
Szeretettel Ibolya

230
Torma Zsuzsanna - 2010. július 28. 13:08:51

Kedves Tollforgató!

Ebben a történetben nem is az ember (aki meghalt),hanem maga a Halál volt a nem várt vendég, aki, mint írod is a végén: "...ki tudja merre jár, és kinek az ajtaján kopogtat ismét."
Bizony így igaz: soha nem tudjuk, hogy éppen merre jár, és mikor, hol, kinek az ajtaján kopogtat. De talán jobb is így.

Üdv.: Torma Zsuzsanna
Smile

1543
Mab Tee - 2010. július 15. 19:52:08

Kedves Tollforgató!

Szépen lefested, hogy milyen az élet a munkahelyen, a wc-ben, milyen nációk képviseltetik magukat, és leírsz egy halálesetet is. Nekem hiányzik a történetedből egy kis csavar, esetleg a halottól valami személyes tárgy, mondjuk egy pénztárca tele képekkel, vagy valami, ami jobban megindítja a mesélő-főszereplőt. Esetleg több érzelem, egy kis párbeszéd is belefért volna. Nekem ez a leírás olyan egyenes vonalú. Egyébként nem találtam benne durva helyesírási hibát, egyedül a "segge" szó nem tetszik. Az írás maga részemről rendben van.
Üdv: Mab Tee

686
T Pandur Judit - 2010. július 12. 23:58:17

Kedves Tollforgató!
Szomorú történeted meghatódva olvastam. Szépen írtad meg a történetet, és együttérzésedről tettél tanuságot.
Az írásod nagyon tetszett. Jól, érdekesen adod elő a mondanivalót.
Örülök, hogy ide-találtam, és elolvashattam.

Judit

1403
titanil - 2010. július 08. 15:02:29

Nagyon tetszik. Élethűen van leírva a határon élő dolgozók minden napjai. Megható, ahogy az idős férfit épp itt éri a halál. Gratulálok!
Szeretettel: Titanil

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.