Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Csató Gáborné: 2050 április 09 - 3. helyezett (2010. július)

A Duna-kanyar közelében egy kis sziget felé haladt a csónak két utasával. A kisfiú két kézzel megkapaszkodva a ladik oldalában élvezte az utazást, nagyapja evezett. Az öreg akár a saját unokája is lehetett volna ötven évvel ezelőtt, ők ketten feltűnően hasonlítottak egymásra. Mintha időutazáson vennének részt és egyszerre egy időben és helyen kétszer lenne jelen a férfi.
A fiúcska szép arcából kitűnt értelmet sugárzó szeme. Éppen ezen a napon ünnepelte 10. születésnapját. Ebből az alkalomból hozta őt el nagyapja a kirándulásra. Megmutatni, hol táboroztak a cserkészcsapattal az ő gyerekkorában.
Fejével a koszos, szürke, zavaros víz felé intett:

- Innál-e belőle?
- Nagyapa! Hogy kérdezhetsz ilyet? Ebből a gusztustalan vízből?
- Ha hiszed, ha nem, mikor én olyan idős voltam, mint most Te, egyes helyeken lehetett inni a Dunából. Kis alumínium bögre fülére spárgát kötöttünk, úgy eresztettük le a folyó aljára. Egészen le lehetett látni. Felhúztuk a bögrét és ittunk a finom vízből.
- Be akarsz csapni? – nézett gyanakodva nagyapja szemébe a gyerek.
- Mikor csaptalak be? – kérdezett vissza az őszes, markáns férfi.
- Még sohasem. - komolyodott el a fiú.
- Újabb ötven év és ki tudja mi lesz az öreg Dunával? – meredt a távolba rosszat sejtetve
a nagyapa.

A földön feküdt. Néhány napja akárhányszor lecsukódtak szemei a fáradtságtól, mindig ugyanarról álmodott. Nagyapjáról. A tizedik születésnapjáról. Talán üzenni próbál neki valahonnan. S ugyan honnan? Azt sem tudja, ő hol van? Biztosan a Földön, hiszen tudomása szerint nem utazott az űrben sehová, mégis hihetetlen képtelenségnek tűnt, amit maga körül látott. Talán még mindig álmodik. Nem álmodott.

Három világméretű földrengés történt. Az energiahordozókért folytatott küzdelemben egyre több ország állított elő atombombát. Elszaporodtak a titkos, földalatti kísérleti atomrobbantások. Az emberi felelőtlenség, kapzsiság világméretű katasztrófát okozott.
A Föld beteg lett. Rázkódott a láztól, fulladozott, tüzet okádott, vizet hányt. Hatalmas robajjal dőltek romba hegyek, zuhantak a mélybe egész városok, s emelkedtek ki a mélyből a síkság fölé domborulatok. Semmivé váltak hosszú folyók, hatalmas tengerek, s árasztottak el másutt országokat. Az élőlények elpusztultak, mind közül a legveszedelmesebb parazita, az ember megsemmisült.
A tetőtől talpig sáros, teljesen kimerült férfi minderről semmit sem tudott. Kétségbeesetten markolászta a talajt, próbált megkapaszkodni. Szédült, rettenetesen kimerült a napok óta tartó bolyongásban. Sehol senki. Sehol semmi. Sehol egy hang. Zúgott a füle a csendtől. Iszonyúan éhes, szomjas volt. Talán, ha elér ennek a dombnak a tetejére, a túloldalon a távolban már egy várost fog látni, ahol emberek élnek és akkor megmenekült. Reménykedett.
Igen, tovább kell mennie, biztatgatta magát. Most már kell, hogy találkozzon túlélőkkel. Annyit sejtett a képből, ami eléje tárult néhány napja, hogy földrengés lehetett, de akkor miért nem jön a mentőcsapat? Ő is látott már ilyet a televízióban, a romok alól is megmentettek már sokszor halottnak hitt embereket. De hol vannak a romok? Hova került ő? Milyen messzire sodorta a katasztrófa otthonától? Egyáltalán volt otthona? Semmire nem emlékezett. Mintha itt született volna a semmi közepén, így felnőttként, a múlt elveszett, vagy nem is volt soha? Ha nem álmodott volna többször egyetlen gyerekkori emlékéről, valóban azt gondolhatta volna, hogy élete itt és most kezdődött, mikor pár nappal ezelőtt kimerülten, kábán magához tért.
Négykézláb mászott a domb teteje felé. Az utolsó méternél lehunyta szemét. Nem merte kinyitni, csak lassan, hogy szemügyre vegye az eléje táruló látványt. A csalódás fizikai fájdalmat okozott. A puszta földön kívül semmi nem várta.
Mégis mennie kellett tovább. Valami hajtotta előre, maga sem tudta miért nem ül le és várja meg, míg ereje teljesen elszáll, s végre vége lesz ennek az értelmetlen, érthetetlen helyzetnek, aminek valamiért ő a szereplője. Már majdnem elcsüggedt, ezért felállt, tett néhány lépést előre. S abban a pillanatban egy kezet látott meg a földön, talán két-három méterre lehetett előtte. Megállt. Mozdulatlan maradt, mert félt, hogy eltűnik a látomás. Többször becsukta és kinyitotta szemét, s végre kirajzolódott a földből a kézhez tartozó test is, ami a sárral volt egyenlő. Amennyire csak tudott, igyekezett odaérni. Még egy halottnak is nagyon örült volna, bizonyítékául, hogy nem ő az egyetlen ember a világon, de a földbe süppedt, sárba ragadt test lélegzett. Boldogan rogyott térdre melléje. Kezével próbálta letisztítani arcáról a földet. Ahogy hozzáért, kinyitotta a szemét. Ekkor képeket, emlékdarabkákat kezdett vetíteni agya, ő pedig erősen próbált koncentrálni, hogy a kis részekből rájöjjön ki is ő valójában? Egy épület villant be, fehér ruhás emberek, ismerős arcok. Köztük kedves kolléganője, aki itt fekszik előtte, s gyönyörű kék szeme találkozott az ő tekintetével. A felismeréssel vegyes kétellyel, értetlenül nézte, hiszen ez… hiszen ez… ez lehetetlen. Mellkasából zokogás tört fel. Hálásan motyogta:

- Köszönöm, Istenem! – majd még mindig kicsit hitetlenkedve nézte a földön fekvő nőt, ahogyan ő sem fogta fel rögtön, hogy ki az, aki föléje hajol.
- Te vagy az? – kérdezte a férfitól lassan, bizonytalanul.
- Igen! Igen! Mond mi történik velünk, te érted ezt? Tudsz valamit?
- Földrengés rázta meg a világot. Utolsó emlékem, hogy kártyavárként dőlnek össze a házak, az autók pedig a föld felett lebegnek. Mikor magamhoz tértem túlélőket kerestem. Napokig mentem és mentem, míg teljesen el nem fogyott az erőm, de nem találkoztam senkivel.
- Lehetetlen, hogy csak mi ketten éltük volna túl. Biztosan keresnek bennünket. Csak ez a csend. Nincsenek sem állatok, sem növények. Valami nincs rendben. Ez az egész olyan valószerűtlen. - Megragadta a lány karját, húzta ki a sárból, majd átölelve emelte.
- Köszönöm, hogy megtaláltál. – mosolygott az rá, ekkor érezve, hogy száján a kosz sós ízű vérrel keveredett.
- Már ketten vagyunk. Biztosan találunk valahol ivóvizet és valami élelmet. – biztatgatta a férfi. – Annyira örülök neked!

Lassan mindketten felálltak, s egymás kezét fogva, új reményekkel indultak tovább, a kissé lejtős terepen. A távolban újabb domb emelkedett. Szerettek volna egy barlangot találni, ahová a nappali forróság és az éjszakai hideg elől behúzódhatnak. Egy korty víz pedig mindennél fontosabbá vált számukra, a túléléshez. Órák múlva érték el úti céljukat. A férfi egyszer csak ujját szájára emelve figyelmeztette a lányt, maradjon csendben. Fülelt. Akkor már mindketten hallották az őrjítő csendben visszhangzó hullámok csobogását. Egy pillanatig azt hihették érzékszerveik bolondítják őket, de akkor fejüket jobbra fordítva szemükkel is érzékelték a hang forrását. Egy kisebb patak, mintha a domb oldalából csorogna. Nyitva felejtették a láthatatlan vízcsapot. Talán iható a vize. Siettek, ahogy csak tudtak a víz irányába. Nekik úgy tűnt, hogy szaladnak, persze csak sietős vánszorgás sikeredett, de már nem számított. Az élet hívta őket. Odaérve lehasaltak mindketten és beleszürcsöltek az isteni nedűbe. Önfeledten kortyolták és kortyolták, aztán tenyerükkel merve belőle először arcukat frissítették fel, majd lassan levetették sáros ruhájukat, hogy lemosakodhassanak.

- Tökéletesen valósághű az új hologram szoba. – állapította meg székében kényelmesen hátradőlve a fehér overallos, szakállas férfi.
- „Az embert el lehet pusztítani, de legyőzni nem lehet soha”… - bólogatott elgondolkodva mellette ülő tudós társa.
- Nekem is nagy kedvencem Hemingway Az öreg halász és a tenger című regénye. Azt hiszem, örök érvényű üzenete megérdemelten kapott Nobel-díjat.
- Komoly kutatómunkát végzünk és közben világvégét játszunk, de néha kell egy kis kikapcsolódás. – mosolygott szakállát simogatva.
- Soha ne érjük meg, hogy a játékból valóság legyen. – intette kollégája.

A két túlélő sokáig fürdött a pataknál, majd ruháikból is kimosták a sarat és kint hagyták száradni a napon. Rövid keresgélés után találtak egy kis mélyedést a domb oldalában, oda húzódtak be, s kicsit felfrissülve tervezni kezdték, hogyan tovább?

- Ha nem akadunk barlangra, akkor magunknak kell ásnunk egyet. Ott be is
rendezkedhetnénk. – kezdte a férfi. – Csak amíg nem találunk jobb lehetőséget. – tette hozzá.
- Úgy emlékszem, az atomkutatónak volt egy bombabiztos, sőt földrengés biztos épülete.
Vajon valóban kibírta-e a katasztrófát? – latolgatta esélyeiket a nő. - S ha igen, akkor is megtaláljuk-e? Lehet, hogy a Föld túlsó oldalán van, de lehet, hogy csak néhány méterre tőlünk.
- Ma már eleget gyalogoltunk, pihennünk kell. Holnap folytatjuk a keresést.

Reggel kissé megnyugodva ébredtek. Arra gondoltak, a patakban talán hal is lehetséges, ha igen, akkor ehetnének néhány falatot. Újra nagyokat mertek a vízből, csak ittak és ittak. Élőlényt nem találtak benne, de egyelőre megelégedtek ennyivel.

Már elviselhetetlenné vált a délutáni forróság, mikor meglátták a betonépület tetejének a sarkát. Szinte orra buktak benne, mire érzékelték. Fél méterre emelkedett ki a földből, de legalább száz négyzetméter lehetett. Csak nem?
Felléptek a tetejére és szaladtak a túlsó oldalához. Jól emlékeztek, lépcső vezetett a főkapuhoz. A csorba fokokon izgatottan rohantak lefelé, alig kaptak levegőt, a nagy igyekezetben. Kevés törmelék zárta el a bejáratot, de azt néhány mozdulattal eltakarították az útból, mire az ajtó hívogatóan kinyílt és ők beléptek az épületbe. Meg kellett állniuk, mert mindketten zokogásban törtek ki. Itthon vannak. Létezik az ember. Munkája fennmaradt. Megtalálták.
Ahogy összeszedték magukat, siettek az épület belseje felé, a folyosó két oldalán lévő laboratóriumok ajtaján be- benéztek, hátha ismerőssel találkoznak, de sehol nem láttak sem halottakat, sem túlélőket. A folyosó vége kör alakú aulává szélesedett ki. Baloldalon asztalok, székek várták a vendégeket, s az egyiknél két fehér overallos figura ült. Egyikük szakállas tudós forma, a másik is hasonló karakter. A közelükbe érve örömmel kiabáltak rájuk.

- Hahó! Megjöttünk! Kik vagytok? Hogy kerültetek ide?

A két alak rájuk sem hederítve ismételgette folyamatosan ugyanazt.

- Tökéletesen valósághű az új hologram szoba. – állapította meg székében kényelmesen
hátradőlve a fehér overallos, szakállas férfi.
- „Az embert el lehet pusztítani, de legyőzni nem lehet soha”… - bólogatott
elgondolkodva mellette ülő tudós társa.
- Nekem is nagy kedvencem Hemingway Az öreg halász és a tenger című regénye. Azt
hiszem örök érvényű üzenete megérdemelten kapott Nobel-díjat.
- Komoly kutatómunkát végzünk és közben világvégét játszunk, de néha kell egy kis
kikapcsolódás. – mosolygott szakállát simogatva.
- Soha ne érjük meg, hogy a játékból valóság legyen. – intette kollégája.

Budapest, 2010-06-29.

Csató Gáborné/Magyar Eszter
1403
titanil - 2010. július 03. 19:56:55

Kedves Eszter!
Szép az első fejezet, nagyapa elmeséli unokájának, fiatal korában Ő még ihatott a Duna vízéből, olyan tiszta volt. Sajnos ez már a múlté.
Élvezetesen van leírva a katasztrófa utáni helyzetben a két túlélő sorsa. Az a reményük, hogy embereket találnak a kutató intézetben, szertefoszlott, amikor a két hologram figurán kívül senkit nem találtak a megrongált épületben.
Kiváló, fantasztikus történet! Figyelmeztetés a jövőre nézve, ha nem akarjuk, gyermekeink, unokáink ezt megérjék, többet kell tennünk Földünkért.
Gratulálok!
Sok szeretettel: Titanil

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.