Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Jéga Szabó Ibolya: Levelek a túlvilágra 2. rész

Második levél.

Amikor leszállt a köd a dombok közé
és csupaszon maradtak a fák,
amikor sáros maradt a kanyargó út, mely messze visz,
és leszedték az utolsó virágot,
amikor közénk jött a süppedő avarban
a csend és a szomorúság
és varjak keringtek a szántóföld felett,
amikor elment az egyetlen, akit igazán szerettem,
eszembe jutott az Isten.

(Kardos Csongor: Emlék)

A ház, amelyben a temetés után magunkra maradtunk kicsi volt, mindössze harmincöt négyzetméter. Nem volt teljesen kész. Hiányzott a külső vakolás, ha fagyos szél fújt a tó felől, érezni lehetett a falakon hideg leheletét. Nem volt a házban víz és WC sem, ezek miatt ki kellett járni. Az udvaron, amelyet csak az egyik szomszéd felől határolt kerítés, volt egy cseppnyi szerszámos kamra az árnyékszék falához ragasztva és a ház előtt állt a nyomós kút. A tóparti utca új volt, csak néhányan lakták, a többi ház épülőben várta a tavaszt. A kicsi horgásztó környékét elvadult buja növényzet, tüskés vadrózsa, galagonya bokrok áthatolhatatlan szövevénye és hatalmas nyárfák övezték. Néztem az ablakon át a fagyos hóval borított tájat, mely nyáron a romantikus, kies oldalát mutatta, most hideg kopár és lehangoló volt a kopasz faágaival.

Januárban korán sötétedett, volt idő a gondolkodásra, másra nem volt erőm úgysem. Néztem ki a fagyos világba és éreztem tapinthatóan a csendet a magányt, nyomorultnak éreztem magam, mintha a férjemmel eltemettem volna a másik felemet is. Az átkozott betegség elvitte mellőlem, mi lesz velünk! Mi lesz velünk? Úgy éreztem ott van a falak mögött , csak lépnie kellene és a szobában állna, hallottam a hangját. Mi a fenének éljek most már? Agyamban szavai visszhangzottak:
- Neveld fel, mert tudom már régóta, hogy ez rád marad - Hülyeséget beszélsz, meggyógyulsz, nem halhatsz meg! - Sírtam. Tudtam én az igazat, miután lefordítottuk a zárójelentést és szót, amely a halálos kórt jelölte. Akkor már rég szétszórta a halál csíráit tüdőbe, agyba, csak a rombolás ideje volt még hátra életéből. Álmaimban mindig a megmentő, gyógyító szert kerestem, és amikor megtaláltam, boldogan vittem, de ő már nem feküdt az ágyában, elkéstem, folyton elkéstem. Zokogva, felzaklatva felriadtam. Ébren is bűntudatom volt a lassúság miatt.

Néztem az ablakon át a fagyos világot, könnyeim csendben folytak. Boldog álmodozásainkra gondoltam, a reményteljes szép jövőnkre. Sohasem gondoltunk ilyen fiatalon a halállal. Szerettünk volna együtt öregedni. Viccelődtünk az öregséggel, lefestettük egymást öregen, én megértem, már tudom milyen lettem, ám te emlékeimben örök fiatal maradtál. Korholtam utólag , hiába már, hogy nem figyelt a jelekre. Amikor a jelek bizonyossággá váltak, már nem volt mit tenni.

”Uram , miét állasz távol ? Miért rejtőzöl el szükség idején?” /Zsoltárok könyve 13,2./

Gondolataimban soroltam gondjaim, vártam a jelet, a választ. Abban a boldog hitben, hogy álmaimban visszatér és megadja azt. Mint egy levelet feladtam este, éjszaka, elmondva benne napjaink, bánataink, mert örömünk az volt nem sok, és vártam a gondűző álmot, melyben visszajárt hozzánk nevetve. - No lányok, mi van, hát mi ez a sírás rívás, itt vagyok ! Nem lesz itt semmi baj, eddig is megoldottunk mindent, ezután is megbeszéljük.

Kettőnk kapcsolata új mederbe került, én itt, ő odaát. Minden éjjel hajóba szállt és átevezett a valóság álomvilágába, kezemet fogva átsegített azon a hatalmas sziklán, mely életem útján most előttem állt.

Mosonmagyaróvár, 2010. 07. 11.

Írta: Jega Szabó Ibolya
230
Torma Zsuzsanna - 2010. augusztus 31. 09:18:30

Kedves Ibolya!

Csak most értem ide az olvasásban, hozzád, de ahogy lehet bepótolom a lemaradásomat. Nem tudom biztosra igérni, hogy minden részt el fogok tudni olvasni, ezért ne haragudj, megoszlik az időm és a figyelmem a munkám és másik honlapon írt alkotások olvasása révén.
Szeretem olvasni életed történetét és visszamelékezéseidet.

Üdv.: Torma Zsuzsanna

1119
tatos - 2010. július 23. 23:15:43

Kedves Ibolya.
Most értem ide és egészen beleremegtem a kezdetébe. Tudom és átérzem minden fájó gondolatodat. Mivel magam is átéltem hasonló dolgokat. Másképpen de a fájdalom a veszteség érzése ugyan az. A betegséget meg sajnos jól ismerem. Magam kétszer voltam benne. három műtéttel és szerencsém volt, mert az idő, még nem rontott meg.
Megyek a következőt olvasni. Szeretettel Gratulálok szép írásodhoz. Gyöngyi..

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.