Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Csató Gáborné: Harag

A nyugtalan éjszaka után az asszony korán elindult otthonról. Felkapta kendőjét, fejére kötötte, s már ment is. A kis falu utcájában több üres ház előtt is elhaladt. Szomorú látványt nyújtottak az élettelen falak, függöny nélküli ablakok, árva udvarok. A második utca sarkánál jobbra fordult, innen már csak néhány lépést tett és húgához ért. A sógor tavalyelőtt ment el. Az utóbbi években már szinte csak temetésekre jártak. Lagziban egy éve, hogy vendégeskedhetett. Persze az előkészületekben is segédkezett, ahogy itt időtlen-idők óta szokás. A Szaló lány ment férjhez, Manyika. Sajnos a fiatalok, sok társukhoz hasonlóan, nem maradtak a faluban. Ritkán látogatnak haza, elnyelte őket a város.
Neki nem lett saját gyermeke, pedig hosszan, nagy fájdalmakkal szült. Elfuserálta az orvos. Későn érkezett. Soha többé nem került áldott állapotba. Több porontyot tarthatott keresztvíz alá, sokszor gyűjtötte egybe a kis gyerekhadat, örömét lelte bennük, az ember mégis elhagyta egy másik asszony miatt, aki várandós lett tőle. Egyedül maradt, de akik több gyereket felneveltek, azok sem jártak sokkal jobban.

Lenyomta a kapu kilincsét, s belépett az udvarra. A bejárat előtt kicsit megtorpant, mire a konyhaablakon kiszólt egy női hang:
- Mire vársz? Gyere be! – kissé még tétovázott, majd összeszedve lelkierejét belépett az ajtón.
- Szervusz Bözsike – köszönt a konyhában éppen tésztát gyúró húgának. Látta, hogy már az utolsó levélnél tart, nem kell a segítség, ezért fogta magát és letelepedett az asztal mellé az egyik konyhaszékre. – Metéltet csinálsz? – próbált kedveskedni, de húgát nem találta éppen jókedvében.
- Miért jöttél át ilyen korán? Csak nem a Juli temetése miatt? – nézett az érkezőre bizalmatlanul. Az asszony feszengett, szerette volna szépen előadni mondókáját, rábeszélni testvérét, hogy jöjjön el a temetésre, de terve dugába dőlt, ahogy Bözsi rögtön nekiszegezte a kérdést.
- A bátyánk felesége volt, majd negyven éven át – kezdte. - Gondold meg még egyszer, mielőtt döntesz. Meg kell adni a végtisztességet, akkor is, ha haragszol rá.
- Haragszom Teca? – kapta fel a szót a húga. – Ezt mondod nekem? – állt meg kezében a hosszú tésztavágó kés. - Igen, haragszom, s nem bocsátok meg, amíg élek.
- Nem mondhatsz ilyet – csóválta fejét rosszallóan Teca. - Isten ellen való vétek.
- Te könnyen beszélsz – legyintett Bözsi. - Nem te bújtattad anyánkat egy héten át, míg apánk tombolt. Meg nem állhatott előtte senki. Nem te hallgattad szidalmait, amivel illette. Amíg élt szegénykém, minden nap felemlegette neki a borsó árát. Nem ehetett egy falat kenyeret nyugodtan, már soha életében.
- Ej, de régi téma ez már, megbeszéltük százszor. Nem tudhatjuk, hogy Juli vette el a pénzt – ellenkezett Teca. - Lehet, hogy a piacon emelte el valaki, biztosan másik faluból való volt az illető.
- Nem kell a tolvajt olyan messze keresni. Akkor is megmondtam, most is csak azt mondom, Juli volt az aljas, aki meglopta az urának az édesanyját. Megátkoztam akkor, de fogott is rajta. Tolókocsiban végezte, ahogy kívántam neki – bólogatott sötét arckifejezéssel, száját kissé félrehúzva. - A köszvény megkínozta.
- Lehet, hogy alaptalan a vád én pedig ezt mondom és mindig is ezt mondtam – próbálta csillapítani nővére, de már ő is felemelte kicsit a hangját. - Átkozódni pedig bűn. Isten megver téged is. Az átok sokszor visszaszáll. Sohasem bizonyosodott be, hogy tényleg Juli vette el a szekérről a pénzt.
- Anyánk olyan boldog volt, mikor indultak a piacra eladni a borsót – emlékezett Bözsike megenyhült arccal, kissé elmerengve, ahogy édesanyjáról beszélt. - Sok éve nem termett annyi, s jó áron lehetett adni. Tervezgette mire jutnak majd belőle. Kicsit talán a házat bővítik, vagy új lovat vesznek… Aztán lett új ló Juliéknak. Miből? Kérdem én, miből?
- Ismerted Julit! Mindig kuporgatott. Nagy udvarház, sok jószág, szorgalmas, spórolós volt – próbálta magyarázni Teca.
- Meg tolvaj – vágta rá Bözsi.
- Látom, hajthatatlan vagy – szomorodott el végképp Teca. – Úgy látszik hiába jöttem – sóhajtott.
- Gondolkozzál te is logikusan. Ketten voltak a piacon. Mikor eladták a szekérnyi borsót, anyánk amit kaptak érte, a bakon a pokróc alá tette. Senki nem férhetett hozzá. Csak egy percre hagyta egyedül Julit, s mire hazaértek hűlt helye volt a pénznek.
- Halottról vagy jót, vagy semmit – játszotta ki az utolsó adut a nővér.
- Akkor ne beszéljünk róla!
- Már csak ketten maradtunk. Össze kell tartanunk! Elégedj meg azzal, hogy soha többé nem álltunk szóba vele. Kérlek! – próbálta még egyszer Teca jobb belátásra bírni húgát.
- Majd meglátom – terítette szét a különböző vastagságúra, alakúra felvágott tésztát, hogy kiszáradjon, mielőtt a fehér kis vászon zsákokba kerül. - Kérsz rántott levest? Reggelire csináltam, egy csöpp maradt, egyél! – váltott hirtelen témát Bözsi, kicsit megenyhülve, a maga részéről lezárva a vitát. Teca önkéntelenül elmosolyodott, szegény sógor evett minden reggel rántott levest. Neki azzal kezdődött a nap.

Pénteken reggel a szekrényből megint előkerült a fekete ruha. Lassan úgy lesz, mire elteszi, újra szükség van rá. Teca miközben öltözködött, időnként a kapu felé tekintgetett a konyhaablakból, kicsit reménykedve. Egyszer csak Bözsi jött, kezében fehér krizantém csokrot tartva.

- Még nem készültél el? – morogta köszönés helyett.
- Indulhatunk – karolt húgába Teca megkönnyebbülten, de közönyt tettetve. A harag pedig felfüggesztetett.

Édesanyjuknál szelídebb teremtés nem született a világra, a faluban mindenki szerette annak idején a kis Bán Katicát, sógornőjük mégis kezdettől fogva ellenségeskedett vele. Nem tudni mi okozta kettőjük ellenszenvét. Még inkább édesanyjuk próbálta enyhíteni a helyzetet, akkor is, mikor Julit kérte meg, segítsen neki a borsó eladásánál.
Ahogy mentek a temető felé, Teca nézte testvérét. Mióta nincs a sógor, hirtelen hogy megöregedett. Persze ő sem szívesen nézegeti már magát a tükörben. Útjukon, egyre több sötét ruhás alak tűnt fel, köszöngettek jobbra-balra. Csupa ráncos, arc. Talán ez a komor szín teszi. A szomorúság, az elmúlás, a gyász.

A szertartás után kezdtek szállingózni a résztvevők. Csak rokonok, közeli ismerősök, szomszédok maradtak az elhunyt lánya, fia és azok családja körül. Teca és Bözsi kicsit határozatlanul elindultak a kijárat felé. Juliska lépett oda hozzájuk.

- Kereszt! – szólította meg Tecát. – Nénje! - fordult Bözsi felé. – Várunk a torra
benneteket. Menjünk együtt! – nézett kérlelően édesapja testvéreire.
Az idős asszonyoknak nem maradt sok idejük meglepődni, de kifogást sem találni, így
engedtek a meghívásnak.

Tizenöt év is eltelt, mióta utoljára bátyjuk temetése kapcsán átlépték annak a háznak a küszöbét, ahol gyűlölt sógornőjük élt. Kissé megilletődve kerültek beljebb az udvaron át a hatalmas konyhába. Középen a fa asztalon mindenféle süteményekkel, sültekkel megrakott tálak roskadoztak. A szobában ugyancsak meg volt terítve s nem sajnálták a sok finomságot, kacsát, libát, pulykát, ami csak elképzelhető, rántott húst, különböző köretekkel, hozzávalókkal, házi savanyúságokkal. Ahogy megszokta szemük a félhomályos szobát, elkezdték hitetlenkedve nézegetve üdvözölni egymást a rokonok. Milyen rég nem találkoztak kár, hogy ilyen szomorúság hozta őket össze, mondogatták. A gyerekek, Juliska hat és hét éves unokái kint maradtak az udvaron. Eleget láttak a felnőtt dolgokból, önfeledten játszottak. Elunva az udvart, fellopództak a padlásra, bár a nagyi megtiltotta, hogy a rozoga létrán oda felmerészkedjenek. Egyébként sincs ott semmi, néhány ócska régi lomon kívül, amit még nem dobtak ki. Darázsfészek is lehet, ezért különösen óvatosnak kell lenni. Zsuzsika és Bence persze annál inkább kíváncsiak lettek a padlásra, hiszen, amit tiltanak, az biztosan nagyon érdekes lehet. Felfedező útra indultak tehát titokban és minden poros, koszos régi kacatot megmozgattak, amit csak bírtak. Lassan megunták a padlást is, visszajöttek az udvarra. Bence egy kis bársony bugyellárist szorongatott a kezében, Zsuzsika mindenáron meg akarta szerezni tőle. Összekaptak az imént talált kincsen, annyira, hogy a hangoskodásra a vendégek közül is többen kijöttek az udvarra, megnézni, mit csinálnak a rosszcsontok.

- Mi történt, miért hangoskodtok? – vonta kérdőre őket nagyanyjuk.
- Bence nem akarja nekem adni – mutatott Zsuzsika panaszosan a bugyellárisra. – Lányoknak való, nem is fiúknak – jelentette ki még a nyomaték kedvéért.
- Mi az? Mutassátok csak! – lépett oda hozzájuk Juliska, de ekkor már Teca és Bözsi is mellette álltak. Bence engedékenyen nyújtotta át a felnőtt szóra szerzeményét.
A zöld bársony, kis női holmi helyenként igencsak megkopott. Valamikor monogram is lehetett belehímezve, amit valaki felfejtett, de a nyoma ott maradt, határozottan látszott a két betű, B és K. A meglepetéstől hirtelen lebénultak az asszonyok, megbabonázva nézték a bizonyítékot. A sok éves titokra fény derült. Talán a halott szelleme kívánta így, megvallva bűnét, amit annyi éven át hordozott magában, megkönnyebbülten lépve át egy másik világba.

Budapest, 2010-07-13

Csató Gáborné/Magyar Eszter
686
T Pandur Judit - 2010. július 23. 00:38:19

Kedves Eszter!
A közmondások aranyigazsága van beleszőve a történetedbe. Ebül szerzett jószág ebül vész. A meny hiába lopta el az anyóstól a borsó árát, nem tette boldoggá az új ló. A családja meggyűlölte, a lelkiismeret furdalás megbetegítette.
Szépen megírt, olvasmányos, gördülékeny novellád talán aktuálisabb, mint valaha! Sajnos a költségvetési pénzek szét lopkodása /már csak ami kiderül belőle, az is / annyira fellazítja sokak erkölcsi tartását, hogy egyre inkább szégyen lesz a tisztességes munka, lúzer aki dolgozik, és értéket teremt. Az ügyeskedők, a lenyúlók, a másokat megkárosítók, a fél minimálbérért agyon dolgoztatók, a romlott kaját árulók, és a többi tolvaj emelt fővel hirdeti, hogy ők a gazdasági elit. Már a gyerekek is lopnak a szüleiktől, a boltokból, egymástól, ha kell idegenektől.
Nincs már ehhez elég Bözsike, sem elég tolószék! Sad

Judit

277
farkas viola - 2010. július 22. 20:36:23

Kedves Eszter!
Nagyon tetszik a történet, élethű, emberközeli. Szégyellem, de nem értem teljesen. Azt sejtettem, hogy kiderül a titok, de most igaz volt, akit vádoltak a lopással? Üres volt a bugyelláris? A rajta lévő kezdőbetűket sem értem, nincsenek nevek az elején. Újra olvastam, most már világosabb. Tehát jogos volt a harag.
Szeretettel: Viola

490
kismehi - Libricz Maja - 2010. július 22. 18:10:42

Kedves Eszter!

Nagyon szomorú kis történetet mutattál be nekünk...Sajnálatos események, amelyek bármelyikünk életébe hirtelen jönnek, és ezzel együtt a jó-és rossz emlékek is előkerülnek.
Ebben a történetben is a haragot feledtetve, előbújik az emberi szív jósága, ami feledtetni tud minden rosszat. Ráadásul a titokra is fény derül..

Gratulálok írásodhoz!
Puszi: Maja

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.