Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Libricz Maja: Tánc a Dunán (2010. augusztus)

Sötétség, fekete, rohanó felhők és a viharos őszi szél ágyban maradásra ösztönzi a fáradt, álmos embert, főleg szombat hajnalban. Lustálkodás, meleg paplan, ölelő forró karok, persze, hogy ágyban maradok. Nagyot nyújtózom, nyakamig húzom a takarót, álmodni szeretném tovább a csodát, amely minden éjjel ellátogat hozzám, egy kis boldogságot hozva sivár életembe.
De az élet kegyetlen, hangosan megszólal az ébresztő órám, és a csodás képeket elűzi tőlem messzire. Testemen borzongás fut végig, miközben ablakomon kinézek. De nem az a kéjes, amire minden nő vágyik, hanem amikor a hidegtől még a szőr is feláll a hátunkon.
- Jaj, Istenem! Ma meg fogunk fagyni a hajón, Zebegény felé – gondolom magamban.
Rétegesen felöltözöm, majd rohanok a buszmegálló felé, hogy a megbeszélt időpontra beérjek a városba. Míg a buszon zötykölődöm, megint eszembe villan az édes álmom: „egy barna hajú és szemű kedves férfi ölelgetett, szeretgetett engem. Kivel az életben - míg együtt voltunk - sok boldog órát tölthettem. Amikor vele voltam az élet gondjai elszálltak, hangosan kacagtunk, nem törődtünk senki és semmi mással. Az órák úgy rohantak akkor, mint a gyorsvonat. Mindig széles mosollyal köszöntöttük egymást, és kicsit később forró csókokkal borítottuk szerettünk arcát és testét. Nem számított hol vagyunk és milyen volt az idő. Télvíz idején, mínusz 10 fokban is, csak a másik forró érintésére vártunk, zakatoló szívét és boldogságtól csillogó szemét láttuk. Vágyat éreztünk, ami – legalábbis engem – felkavart, ha rá gondoltam, vagy a közelében lehettem.” Ma már csak az álmomban létezik, de hiányát sosem fogom megszokni, (most is rá gondolok).
A végállomáson, amikor megállunk, a hideg, zord valóságra ébredek. Fázom. Szorosan összehúzom meleg kardigánomat, és sietős léptekkel keresem kollégáimat a szeles, nyirkos téren. Miután meglelem őket, a vad szélben együtt sietünk tovább. A hajónál már rengetegen állnak a rakparton. Mindenki vacogva, kipirult arccal, összekócolt hajjal várakozik, mikor léphetünk fel a hajónkra, ami elvisz bennünket a Dunakanyarba. A helyes és izmos matrózinasok felsegítenek a fedélzetre, ahol nagyon jó kis asztalt találunk, amely még védve van a széltől és esőtől. Akadnak, akik kiszorulnak a hajó végébe, ami nem lehet valami szívmelengető érzés. Miután elfoglaljuk helyünket az asztal körül, a hátizsákokból előkerülnek az otthonról hozott finomságok: pogácsák, kekszek, szendvicsek. Már csak a forralt bor, vagy a forró tea hiányzik. Mivel ezekkel nem tudnak szolgálni a hajó alagsorában lévő büfében, marad a vörösbor és az üdítő. Persze az alkoholtól mindannyian kipirulunk, a nyelvünk is el-elakadozik, a hangulat egyre fokozódik. Aztán megszólal a zene.
- Jaj, de jó! - kiáltok fel.
A lábam már a lüktető ritmusra egyből mozogni kezd, a dalokat dúdolom, és nem is bírok sokáig ülve maradni. Az egyik kolléganőmet a táncparkettre húzom. Sokan meglepődve, mosollyal arcukon néznek, mi meg boldogan ropjuk a táncot, az imbolygó hajón. Míg a Duna felett, a beborult égből szitál az őszi eső, süvít a szél, mi szárnyaló jókedvvel, énekelve csalogatjuk az asztaloknál dudorászó nőket és férfiakat. Ők persze először vonakodnak, de amikor táncikálva odaérek eléjük és megfogom kezüket, már jönnek és önfeledten rázzák velünk. A hajó végében két lábát táncra lendítő, srác felé pillantok. Mosolyogva és bájosan integetek – pedig sosem láttam még őket – aztán már csak azt veszem észre, hogy sármosan közelednek felénk. Kiveszem kezükből kedvenc italukat, a sört és riszáljuk így is, úgy is. A
hangulat egyből megváltozik, hiszen mindketten nagyon jól énekelnek, szinte minden számot ismernek. Innentől kezdve egyik kézből a másikba perdülök, és így táncolok tovább. A táncparkett egyre zsúfoltabbá válik, a kedvünk fergeteges. Pörgünk, forgunk, tvisztelünk és rockit járunk. Egyre felszabadultabbak és közvetlenebbek leszünk. Az asztaloknál ülők irigykedve, tapsolva ámulnak, amikor egyre hangosabban énekeljük a jobbnál jobb magyar popslágereket. Amikor a zenészünk szünetet tart, kimegyünk a hajó elejére, ahol gyönyörű látvány fogad minket. A szél még mindig erősen fúj, de a sötét fellegek mögül már előmerészkedik a napocska, és egyre erősebben tör felénk, hogy átmelengesse testünket és lelkünket egyaránt. Ahogy siklik a „Hunyadi” névre keresztelt hajónk a Duna vizén, a csodálatos tájtól elakad a lélegzetem is. Mindkét parton még zölden állnak, hajladoznak kecsesen a fák, ahogy fújja őket a szél. Hamarosan sárgán, pirosan és más ezernyi őszi színben fognak pompázni. Ahogy a messzeségbe tekintek a hegyek felé, szememmel végig kísérhetem a nap útját, ahogy egyre közelebb és közelebb kerül, ragyogó fényt vetve az imbolygó hajó utasaira. A fodrozódó, hullámokat vető, sötétkéknek tűnő folyó eszembe juttatja a nyáron látott Adriai tengert. Hasonló csoda, hasonló szépség tárul szemem elé, mint amikor Velence felé hajókáztunk. Szemet gyönyörködtető panoráma kerül a látóterünkbe.
Egyik falut a másik után hagyjuk magunk mögött. Látjuk templomaik, nagyobb épületeik tornyát, tetejét, ahogy kimagasodnak az apró piros tetős házak közül. A váci börtön ablakán szinte betekinthetünk az ott raboskodók életébe. Elsuhanunk a visegrádi Fellegvár alatt, Sződliget és Dunakeszi partjainál. Délben az egyre erősebben vakító napfényben kikötünk Zebegényben. A pici falucskába érkezőt hatalmába keríti egyfajta varázslat, amely a szép fekvéséből – Dunakanyar közepén, félúton Esztergom és Visegrád között – fakad. Alig pár utcácskából álló községben nyugalom, béke és nagyon vidám emberek fogadnak bennünket. Csapatunk itt csoportokra bomlik, ki-ki felfedező útra indul. Felkutatjuk a rétes házat, ahol házilag készített süteménnyel tölthetjük meg gyomrunkat. Majd fényképezőgépekkel kezünkben neki vágunk a kilátó megmászásának. Mire végül a tetőre érünk, nyelv lógatva, még a szánk is tátva marad a káprázatos, lenyűgöző táj láttán. Szavakkal ezt elmondani nem is lehet. A szívemmel érzem, ahogy csobog a Duna, ahogy a madarak szárnya verdes repülés közben, ahogy a túlparton egy horgász épp beveti a csaliját, ahogy a fény és árnyék kergetőzik a vízen. Fenomenális érzés. Ezt minden magyar embernek látnia kellene. Szinte szárnyalni szeretnék, szállni egyre magasabbra a felhők fölé. Szabadon.
Miután megtekintettük a hajózástörténeti múzeumot, – ami az egyetlen Magyarországon – újból „tengerre”szállunk. A hazafelé tartó utunk is szuper hangulatban telik, tombolasorsolással, rengeteg zenével, tánccal. Kicsattanó jókedvünket még jobban fokozza az az Egri bikavér, amelyet egyik új ismerősünk hoz fel nekünk az alagsorból. Körtáncot lejtünk, hangosan tapsolva biztatjuk a kör közepén szólót járó társunkat. Hárman összefonódva ropjuk, forgunk. A dalok ritmusa feledtet mindent. Élünk. Hiszen a muzsika mindenkié. Egyformán szól az összes emberhez. Legyen az pici gyermek, kisleány vagy kisfiúcska. Nő avagy férfi, fehér vagy színes bőrű, öreg vagy fiatal. A zene maga a csoda. Táncra hív.
Ez a szépség benne van egész világunkban, emberekben, állatokban, növényekben – mindenben. Csak észre kell vennünk. Meg kell hallanunk szívünk dallamát. Boldog vagyok, hogy ezt néhány ismerősömben látom. Jó velük lennem. Közben hajónk lassan beúszik Budapest területére. Láthatjuk kora esti fényében tündökölni az Országházat, a Budai várat, a Mátyás templomot és még sok nevezetességét a városnak.
Lassan a szintetizátor hangja is elhalkul, mi pedig a kiszálláshoz készülődünk egy csodás, élményekkel teli nap után. Megszólal a búcsúdal, és összefonódva énekeljük. Jó lenne tovább bulizni, de várnak minket otthonainkban szeretteink, így integetve ki-ki megy a maga útján hazafelé. Boldogan, kicsit fáradtan ülök a buszon, újdonsült ismerősökön, fenséges képeken jár az eszem. - Bárcsak többször lenne ilyen kirándulás - gondolom.
Lelkünk és testünk is feltöltődhetne ez által. A magányosak barátra és társra is találhatnának. Összekovácsolódhatnánk, jó kis közösség lehetne belőlünk.
Vidám, boldog emberek, akár a szürke hétköznapokban is.

Budapest, 2009. 10. 10.

Írta: Libricz Maja
490
kismehi - Libricz Maja - 2010. augusztus 17. 15:16:47

Köszönöm a kedves hozzászólásokat. Idén Szentendrére hajózunk!Smile
Puszillak benneteket. Maja

230
Torma Zsuzsanna - 2010. augusztus 06. 14:13:27

SmileKedves Maja!

Igazán nagy gyönyörűség volt számomra ezt az "útinaplószerű" alktotásodat olvasni. Annyira lenyűgözött, hogy én is ott voltam Veled a hajókiránduláson, élveztem a táncot és a zenét.
Fiatalabb koromban a férjemmel és a gyermekeinkkel én is sok KISZ-es és szakszervezetis kiránduláson vettem részt, szintén a munkahelyem szervezésében, a többi munkatársammal és azok gyermekeivel. És voltam hajókiránduláson is. De hogy én ilyen pompásan és élménydúsan le tudnék írni egy hajókirándulást, arra egyértelműen NEM a válaszom. Neked ez kitünőre sikerült!

Üdvözletem és köszönetem: Torma Zsuzsanna
Smile

686
T Pandur Judit - 2010. augusztus 06. 09:03:48

Kedves Maja!

Igen, a tánc csodákra képes. Erôsíti a szívet, oldja a stresszt, kalóriákat éget, elegáns testtartást ad, karcsúsítja a derekat, a lábat. Amikor a legtöbben begubóztak volna az önsajnálatba, a rossz idő miatt, a tánc segítségével győzött a vidámság.
Az alkotásodat olvasva legszivesebben én is táncra perdülnék, bár a Dunától elég messze vagyok. Smile
Tudni kell, hogy a tánc jótékony hatással van a kihülôfélben lévô párkapcsolatokra is.
Marcello Faina sportorvos személyesen tapasztalta, hogy egy állandóan veszekedô, már-már a válásra gondoló házaspár hogyan talált újra egymásra, miután beiratkoztak egy tánciskolába.

Judit

499
magyareszter - 2010. augusztus 02. 08:53:06

Kedves Majácska!
Örülök, hogy újra itt is láthatlak!
Manapság már nagyon ritkák az ilyen meghitt, jól sikerült, embereket összekovácsoló munkahelyi kirándulások. Átvette helyüket az erőltetett, mesterkélt "csapatépítő tréning" elnevezésű agybaj. Ezt inkább hagyjuk is.
Nagyon szép volt a kirándulás, ott voltam veled, táncoltam is.Smile Anno egyik munkahelyemen az volt a szokás, hogy minden évben Esztergomba mentünk hajóval. Már kicsit talán untuk is, hogy mindig ugyanoda. Sokszor gondolok rá, hogy bizony milyen jó lenne, legalább még egyszer együtt kollégákkal, baráti társasággal, jó kedvűen, egy napra gondtalanul elmenni hajóval Esztergomba.
Szerintem szépen, élethűen írtad meg ezt a csodás napot.
Gratulálok! Sok szeretettel Eszter

1403
titanil - 2010. augusztus 01. 19:29:10

Kedves Maja!
Köszönöm ezt a csodálatos, táncos sétahajókázást a Duna-kanyarban, hazánk egyik legszebb táján. Egyetértek: Ezt minden magyar embernek látnia kellene!
Szeretettel: Titanil

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.