Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Csató Gáborné: Bonzó – 1964 (2010. november)

A nyári vakáció első napján a környékbeli gyerekek zavartalanul, önfeledten játszottak a város széli, csöndes utcában. A „színcápát” már megunták, éppen „stukk”-hoz készülődtek. Mindenki elfoglalta a helyét, a gazos árokban, a földön fekve, lábait magasba emelve, kivédeni a feléje szálló labdát. Bonzó is feszülten figyelt, mellső lábaira támaszkodva, hátsó felét púposítva. Szerette megkaparintani a labdát a gyerekektől, de mindenképpen ott akart lenni, részt venni a mókában. A dobó már magasra lendítette karját, mikor hirtelen megállt keze a levegőben. Valaki elkiáltotta magát:

- Sintér! Sintér! Itt vannak a Lenvirág utcában.
- Bonzó! Bonzó! Gyere gyorsan! – hívta a kutyát és szaladt a szélső, szegényes kis ház
felé egy sovány, sápadt fiú. Húga is felugrott a hírre, s csatlakozott hozzájuk.

Az autó lassan haladt végig az utcán, felkavarva a port. A sofőr és a két befogó szemével pásztázta a környéket, nem látnak-e kint csavargó kutyát. Amelyiknek volt gazdája, az udvaron élt, legtöbbször láncra kötve. Ha az utcán mászkált, akkor biztosan kóborolt, márpedig nekik azokat össze kellett szedni és bevinni a sintértelepre.

A gyerekek éppen jókor léptek be a lakásba Bonzóval. Csöndre intették, mintha nem is lenne itt. A kutyának akadtak már kalandjai az egyenruhás emberekkel. Gazdái ritkán szokták láncra kötni, a hiányos fakerítésen pedig szabadon mászkálhatott ki-be. Persze riadót fújtak az utcában, ha sintér jött, de nem mindig érkezett időben a hír. Bonzó azonban ügyesen, okosan cselezte ki, mintha szándékosan bosszantotta volna őket. Előfordult, hogy az egész utca nevette, ahogy bolondját járatta a gyepmesterekkel. Elcsalta őket erre, mikor odaértek, az utolsó pillanatban irányt változtatott, s hirtelen arra szaladt, a sintér pedig elveszítve egyensúlyát orra esett. Egy alkalommal pedig az utolsó pillanatban sikerült a gyerekek édesanyjának megmenteni a kutyát az ellenszenves foglalkozású férfi elől. Egymással szemben álltak, mint két ellenséges harcos. Már majdnem szorult az acélhuzalból készült hurok az állat nyakán, mikor az asszony egyszerűen rávetette magát. Felnyalábolta és becipelte a házba. A sintér káromkodott, neki pedig lejött a bőr a térdéről, karjáról, főleg a könyöke tájékán. Egyetlen kivétellel, sohasem tudták befogni. Akkor sajnos olyan észrevétlenül érkeztek, a kutya is elpilledt a nyári nagy melegben, így sikerült elkapniuk. Zsupsz betették a doboz formájú autóba, s már vitték is.
A sintértelep messze volt, útiköltség is kellett, a kutyát csak pénzért lehetett kiváltani, ők pedig igencsak szűkösen éltek. A szegény kis családnak le kellett koplalni, hogy a szeretett jószág újra velük lehessen.

Már négy év is eltelt, a gyönyörű Mikulás-nap óta. Édesanyjuk reggel, mikor megérkezett az újságkihordásból, óvatosan tette le az üres postás zsákot a földre. Valami mozgott benne, végül kimászott belőle egy kiskutya. Régi álmuk teljesült a négylábú baráttal. Bonzónak nevezték el. Keverék volt, de különleges színekkel. Fekete szőrű, fehér mellénnyel, sárga zoknival, fehér cipőcskékkel. A farka közepétől is sárgába ment át a fekete szín, s fehérben végződött. Mindenkinek tetszett, aki csak látta, nem is volt ilyen szép kutyája senkinek a világon. Eszességével is kitűnt a többi kutya közül. Okos, barna szeme mindent észrevett, megfigyelt.

Nemcsak nyáron szaladgált velük az utcán, futott a roller, vagy a bicikli után, kergette a labdát, hanem télen is a gyerekekkel szánkózott, hógolyózott. Nem maradhatott ki semmiből.
Az első karácsonyon mindjárt megszegte a „házirendet”. A karácsonyfához Vízkeresztig nem szabadott hozzányúlni. Akkor szedték le a gyerekek az ütött-kopott díszeket együtt édesanyjukkal, s osztották el a rajta lévő szaloncukrot. Bonzó persze nem tartotta tiszteletben a Vízkereszt dátumát, már előtte lopta a fáról az édességet, főleg az alsó ágakról, ahol könnyebben elérte.

Egyszer elszökött a gyerekek után az iskolába. Futkosott a folyosón tanteremről, tanteremre, kereste őket. Jó kis cirkusz támadt belőle. A gondnok seprűvel kergette, kiabált rá. A gyerekek visongattak, próbálták megfogni, de legalább megsimogatni, a fürge állatot. A kislányra sem hederített, élvezte a ribilliót, amit okozott, pofáján szája szélesre húzódott a füle felé, úgy nevetett. Idősebbik gazdája, a fiú hívó szavára azonban engedelmeskedett, így ő meg tudta fogni, s kitessékelni az épületből. Az iskolai órák végét mindig türelmetlenül várta, hiányoztak neki játszótársai. Tűzbe ment volna kis gazdáiért.
Még az „igazi”, „nagy” gazdával is szembeszállt miattuk. Mikor a fiút édesanyja hazugságon kapta, rettenetes haragra gerjedt. Szinte soha nem ütötte meg gyerekeit, de akkor mérgében a fakanállal sózott rá a füllentőre. Bonzó, abban a pillanatban felugrott, s elkapta az asszony vékony karját. Nem harapta meg, de erősen, határozottan megfogva, fogai között tartotta, morogva jelezte, hogy ezt nem engedi. Az ő jelenlétében ez lehetetlen.

Persze a szegény asszonyt is szívébe zárta, azóta, hogy elhozta abból a házból, ahol meghagyták ugyan életét, de nagyon mostoha, sanyarú sorsra ítélve tengődött anyjával és testvéreivel. Csodálatos módon hálálta meg. Ajándékot hozott.
Történt ugyanis, hogy az édesanya elesett a biciklivel, munkája közben. Olyan szerencsétlenül ért földet, hogy fejét beütve agyrázkódást kapott. Néhány napra kórházba is került, ami nagyon hosszú időnek tűnt. A szomszéd néni vigyázott addig a gyerekekre.
Mikor végre hazajött, a kutya körbeugrálta, ahogy illik, sőt amit nem illik, örömében egy kicsit oda is vizelt a kőre. Gyorsan ki is szaladt, a lakásból, majd kis idő múlva jött vissza. Valamit tartott a szájában. Letette az asszony elé a földre, aki csodálkozva látta, hogy egy nagy tojás van a lába előtt. Az utcából, valakinek a baromfi udvarából lophatta. Ennyire tudott szeretni Bonzó.

Csak egy probléma adódott ezzel a kutyával. A forgó kerekeket, nem tűrte. Rákospalota szélén akkoriban ritkán járt autó, még motorkerékpár is, inkább biciklin közlekedtek az emberek. Szomszéd is kevés akadt, kint a határ közelében, alig pár háznyira a szántóföldektől. Ha viszont elment a ház előtt nagy ritkán például egy autó, Bonzó, mint az őrült rontott neki, nem lehetett visszaparancsolni.

A kislány egy hosszasabb betegség után lábadozott. Éppen el kellett menni a közértbe kenyérért. Édesanyja gondolta, legalább sétál egy kicsit, levegőzik, míg oda-vissza megteszi az utat.

- Bonzót is vidd magaddal. Ő majd vigyáz rád. – nézte kicsit aggódva, a legyengült
gyereket. Inkább maga ment volna, de holnapra készen kellett lennie a varrással is. Jót fog tenni a gyereknek ez a kis mozgás, nyugtatgatta magát.
- Nem szeretném magammal vinni Bonzót. Ugatni fogja a busz kerekét.
- Örülnék, ha vigyázna rád. Nem lesz semmi baj – zárta le a dolgot az édesanya.

Így hát elindult a kislány szatyorral a kezében. Egy darabig a Lenvirág utcában, de aztán be kellett fordulnia az Esthajnal utcába, ahol a busz járt. Már csak néhány ház választotta el a közérttől, mikor meghallotta a motor zúgását. Hátranézett, jött a busz. Leguggolt Bonzó mellé, átkarolta a nyakát, s kérte maradjon nyugton. Ahogy közeledett a nagy kék tömeg, a kutya egyre erősebben akart szabadulni az ölelésből. A kislány keze végigcsúszott a hátán, végül már a farkát húzta, de a kutya erősebb volt nála.
A busz első kereke elkapta a nyakát, a hátsó része pedig kivágta a járdaszegélyhez. Ment ugyanolyan gyorsan tovább, meg sem állt, még csak nem is fékezett. Egy pillanat alatt történt az egész. Bonzó ott feküdt csurom véresen. Néhány percig még élt. Felnézett és sírt. Mintha azt mondta volna: - Igazad volt…, ne haragudj…, nagyon fáj…
Sűrű könnyek hulltak a bundájára, ahogy a gyerek lehajolt hozzá. Szemébe nézett és azt válaszolta: - Te ne haragudj…, bocsáss meg…, nem tudtam vigyázni rád…
Sokáig zokogott ott egyedül a kutya teteme mellett a járda szélénél. Az utcában nem járt senki. Nagy sokára bátyja érkezett oda, megnézni, hol marad már ennyi ideig?
Sírva rohant ő is hazáig, szólni mi történt. Jött az édesanya, de még a szomszédok is. Biciklire tették Bonzót, elvitték gyalog, messze a kiserdőbe, ahol eltemették. Mély sírt kellett ásni, hogy a rókák ki ne kaparják. A tetejére két összekötözött botból keresztet tettek.

Sok-sok év telt el azóta. A kislányból nagylány, asszony, s ma már nagymama lett. Mindig szerette az állatokat, különösen a kutyákat. Élete során sok kóbor kutyának adott átmeneti szállást, etette, gondozta őket, keresett nekik gazdát. Amelyiket tehette befogadta. Most is él vele két kutya, az egyik hét, a másik már tíz éve. Sok szeretetet adnak és persze igényelnek is. Okosak, hűségesek, ragaszkodóak, igazi társak, barátok.
De sohasem találkozott mégegy Bonzóval.

Budapest, 2007. július 15.

Írta: Csató Gáborné/Magyar Eszter
227
kondrakati - 2010. november 04. 09:44:59

Kedves Eszter!

Én is megkönnyeztem Bonzót. A történeted lejátszódott előttem, mintha egy filmet néztem volna.
Csodálatosan írtad meg, de kár, hogy így végződött.
Bár egy igaz történetet nem lehet megmásítani.

Szeretettel: Kati

499
magyareszter - 2010. november 03. 20:48:19

Kedves Viola!
Nagyon örülök, hogy közel állt szívedhez a történet. Valóban nem tudtam elfelejteni szegény Bonzómat.

Kedves Chatrin, aki Smith!Smile
Csodálom, hogy gyerekeid még nem beszéltek rá valami háziállatra. Lehet, hogy csak eddig úsztad meg. Vajon mi történhetett a Te Pötyi kutyáddal?Sad

Kedves Titanil!
Köszönöm együttérzésedet! Nagyon nehéz volt tényleg gyermekként ezt átélni. Mai napig szemem előtt van a jelenet. Bonzó vigyázott rám sokszor, mikor egyedül voltam otthon betegen, nagyon sokat jelentett nekem. A lelkifurdalást sem tudtam azóta sem leküzdeni, bár abban a helyzetben, akkor ott tényleg tehetetlen voltam.

Kedves Judit!
Jól érzed, örülök, hogy érezhető volt az a szeretet, amit Bonzó kutya iránt éreztem. Ő a családban élt, családtagként viselkedett, főleg egy rosszcsont gyerekként, ahogy írod. Minden kutyának és macskának, akivel eddig én is találkoztam életem során, külön természete van, egyáltalán nem egyformák. Például, a két kutya közül, akik velem élnek, a tacsi játékos, szeret labdázni, kíváncsi, minden lében kanál, minden érdekli. A keverék lány kutyus pedig nagyon komoly, szinte szomorú, visszafogott. Ha Matyi, a tacsi labdázik, Eper csak nézi, mintha azt mondaná, micsoda marhaság, én ilyet nem csinálok.

Biztosan megérdemelte Bonzó, hogy írjak róla és nagyon köszönöm, hogy elolvastátok!

Sok szeretettel Eszter

686
T Pandur Judit - 2010. november 03. 17:19:16

Kedves Eszter!
Nagyon szépen írtál Bonzóról. Érdekes a történet, jó a család ábrázolása, amiben a kiskutya élt, a kutya jellemrajza pedig telitalálat.
Minden kutya külön karakter, jelleme egyéni és változatos, de a gazda iránti hűségben talán egyik állat sem vetekedhet vele. A kutyák figyelmének központjában az ember áll, a családon belül a kutyák nem törnek vezérségre, kifejlett szociális intelligenciájukkal képesek követni a családi eseményeket, és ha lehet részt vesznek azokban, könnyen gyorsan tanulnak szabályokat és képesek az emberre jellemző kiegészítő együttműködésre.
A gyerekekkel meg valóban különleges kapcsolatot tudnak kialakítani, mert a kutya agya a maga 30-40 grammjával nem éri el az ember agyának 1300 gr tömegét, így a kutya bármennyire intelligens is, szociálisan sokkal szerényebb képességű, mint egy felnőtt ember. Nagyjából egy 2-3 éves gyermek képességeit éri el, leszámítva a nyelvet. Ebből adódik, hogy úgy vislelkedik sokszor, mintha gyerek lenne, és a gyerektársaságban érzi magát a legjobban.

Soraidat áthatja a szavak mögött megbúvó mély szeretet.
Jó volt olvasni!
Gratulálok:
Judit

1403
titanil - 2010. november 03. 10:52:34

Kedves Eszter!
Könnyes szemmel olvastam végig novellád, mint ahogy sok, állatokat szerető olvasótársam is. Az állatbarát emberek szinte családtagként szeretik kedvencüket, ezért olyan fájdalmas, mikor elmennek örökre.
Bonzó balesetét egy felnőttnek is nehéz lett volna feldolgoznia lelkileg, nemhogy egy gyereknek. Nem csoda, hogy még nagymama korodban is még benned él ez a szomorú eset.
Életünk során sok állatot megszeretünk, elveszítünk, de emlékünkben megmaradnak.
Rendkívül szépen megfogalmazott szomorú történet.
Gratulálok írásodhoz!
Sok szeretettel: Titanil

1916
Smith - 2010. november 03. 10:21:14

Kedves Eszter!
Nagyon szép történetet írtál, egész meghatódtam. Bár amióta gyerekeim vannak, nem nagyon volt még háziállatunk, de a gyermekkorom mindenképpen kötődik a kutyákhoz. Volt köztük egy kedvencem, Pötyinek hívták, én neveltem teljesen egyedül egész pici korától. Nagyon szerettem, és ő is engem, de sajnos egyszer elcsavargott, és többé nem jött haza. Sad
Gratulálok az írásodhoz!

Barátsággal:
Smith

277
farkas viola - 2010. november 03. 05:48:43

Kedves Eszter!
Faltam a betűket, hisz hozzám is leközelebb a kutyák állnak, bár nem tartok állatot, de rengeteg kutyabarátom van. Szinte úgy sejtettem, hogy Veled történhetett Bonzó utolsó útja. Átérzem fájdalmadat, amely azóta is tart. Megható leírásban emlékeztél meg Róla. Örülök, hogy olvashattalak.
Szeretettel: Viola

499
magyareszter - 2010. november 02. 20:27:45

Kedves Ibolya!
Köszönöm, hogy olvastál és írtál is. Szerintem is több figyelmet kellene kapnia az állatoknak, főleg a kutyáknak. Az ember nagyon el van telve a saját fajtájától, a többi élőlény fölé helyezi magát, sokszor érdemtelenül.
Sok szeretettel Eszter

1423
Jega - 2010. november 01. 22:58:48

Kedves Eszter nagyon meghatott az írásod, mert sok kutya élt már mellettem életem során, és az elvesztésüket mindig tragédiaként éltem meg, pedig egy kivételével az öregség vitte el őket. Szép történet. Minden kutya megérdemel egy ilyen történetet, de sokuk még enni sem kap rendesen.
Gratulálok Jega Ibolya

499
magyareszter - 2010. november 01. 21:18:50

Kedves Icus!
Rokonlelkek vagyunk, de azt hiszem itt többen is nagyon szeretjük az állatokat. Gyerekkorom legszörnyűbb napját, sőt életem egyik legszörnyűbb napját éltem át, mikor szegény Bonzót elütötte a busz. A tehetetlenség miatti fájdalom, s talán egy kicsit lelkifurdalás is emiatt végigkísérte az életemet. S valóban, olyan csodálatos kutyával soha többé nem találkoztam.
Nagyon köszönöm kedves soraidat!
Sok szeretettel Eszter

524
BogIcu - 2010. november 01. 18:57:52

Kedves Eszter!

Sírva fakadtam a történeteden, melyet gyönyörűen írtál meg.
Az én drága Buksi kutyámat egy autó ütötte el néhány évvel ezelőtt, amikor egy óvatlan pillanatban kiszaladt az utcára.
A kezeim között vérzett el.
Amíg élek, nem felejtem el a szemeit, ahogy nézett rám. Mintha kérte volna: Segíts! De nem tudtam....
A kertünkben temettük el..
Azóta van másik kutyusunk, nagyon szeretjük.... de olyan leffentyű fűlű, kedves, mint Buksika volt, soha....

Szeretettel olvastalak: Icus

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.