Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Csató Gáborné: Irigység (2011. február)

Úgy döntött, megnézi a gyárat, ha már itt volt. Ahogy kilépett az utcára, elnézett a buszmegálló felé. A hidegben csábította, hogy inkább hazamenjen, de aztán mégiscsak elindult ellenkező irányba, az úttest másik oldalán.
Az idősödő asszonyon kívül senki nem járt arrafelé. Barna télikabátjának hatalmas kapucniját fejére tette, ahogy a kapu felé igyekezett. A hosszú-hosszú kőkerítés két oldalát kötötte össze a kékre is régen festett, hatalmas, kétszárnyas, vasból készült bejárat. Járás közben gyakran igazgatta rakoncátlan fejfedőjét, a hideg széllel szemben jól esett védelme. Útközben nézegette a firkákat, a leomlott, hiányos vakolatot, amiből bőven jutott a tisztességben megöregedett falnak. Ahogy végre a rácsos kapuhoz ért, megállt. Először oldalra, a kis téglaépületre esett tekintete, ami portaként üzemelt már akkor is. Nem égett villany benne, pedig a délutáni szomorú, szürke ég nem engedte a világosságot be az ablakán. Úgy tűnt senki nincs a fülkében, de az asszony nem is törődött sokáig vele, szemével tovább kutatta a fal mögötti terepet. Omladozó téglaépületek látványa tárult elé, élettelenül, gazdátlanul, magányosan roskadoztak, amerre a szem ellátott, a végtelennek tűnő, néptelen udvaron.

Emlékek rohanták meg, visszautazott az időben harmincöt évet és a gyár udvara benépesült. Az épületek frissen festve, büszkén álltak, a kéményekből füst szállt fel, a Nap kisütött, beragyogta az egész területet. Az üzemek ajtaján néhány dolgozó lépett ki, dolgára sietve az irodaépület felé. A targoncás fiú éppen a lóti-futi feladatokra használt, rozoga Moszkvics mellett haladt el, ahol a személyzeti vezető beszélgetett a sofőrrel. A folyamatos műszakban működő gyárban az igazgató rettegett, naponta megismételt, reggeli ellenőrző körútjáról tartott visszafelé, s ráordított a targoncát kezelő srácra:

- Zsolti, a szentségit! Mit csinálsz?

A fiú egy fiatal, csinos lányt bámult meg, most látta először, s majdnem nekihajtott az öreg fekete, szolgálati Volgájának. Hirtelen lefékezett, gyomra remegett az idegességtől, mikor az utolsó pillanatban sikerült kikerülnie a parkoló autót. Nagyon megkönnyebbült, mikor a gyár vezetője fejcsóválva, de szó nélkül továbbment. Már várta, hogy azt harsogja:

- Gyere az irodába! – Szerencsére, talán a napsütés, talán a fiatal lány kellemes
látványa, nem tudni, de a szőrös szívű, vasfegyelmet követelő embert is
megenyhítette, s a további szidalmak elmaradtak.

Az ismeretlen lány pedig pont a személyzeti vezetőt, Szemes elvtársat kereste, a belépéssel kapcsolatos iratok aláírása miatt. Mindenki mosolygott rá azon a csodálatos napon, mikor megkezdhette igazi felnőtt életét, dolgozó nő lett. Felelősségteljesen, komolyan lépdelt a rengeteg új ember, érdekes hely között. Könyvelőnek vették fel, friss diplomásként került a számviteli osztályra. Már járt itt, mikor behívták beszélgetésre. Megmutatták neki az irodahelyiséget is, ahol majd dolgoznia kell. Hosszú, téglalap alapú szobában helyezték el egymás mögött a fából készült íróasztalokat, amiken hatalmas papírhalmazok álltak, s mindegyik mögött egy-egy könyvelő ült. Annak idején még nem állt rendelkezésre számítógépes program, az osztályon részfeladatokat végeztek, s abból állították össze az egész főkönyvet. Egy asztal kissé rendezettebbnek tűnt, alacsonyabb kupaccal a tetején, az várt őrá, hogy mögéje ülve megválthassa a világot.
A gazdasági igazgató egy negyvenöt-ötven körüli őszes férfi volt. Talán az egyetlen ember a gyárban, akivel Aszódi elvtárs még nem kiabált. A pénzügyi szakembert egyébként is nagy tisztelet övezte, rátermettsége, gondos gazdálkodása meglátszott a gyár működésén. Örömmel vette fel a lelkes, kezdő munkaerőt, igazából terveket szőtt vele kapcsolatban.
Az irányítása alá tartozó könyvelők vezetője, Irénke vele együtt, régi bútordarabnak számított. Ugyanúgy szívén viselte a benti problémákat, mint ő maga. Talán túlzásba is vitte. Presztízskérdést csinált abból, hogy szakmai témákban, beosztottjaival szemben, mindig neki legyen igaza.
Elsőnek ő ismerhette meg osztályának leendő új munkatársát. Szikár termete eleve szigort, fegyelmet sugárzott, szögletes mozdulatai megtartották azt a három lépés távolságot, amit meg is követelt magának. Merev, barátságtalan embernek ismerték, aki csak a szakmának élt, nem vette körül szerető család, s ha néha vágyott is rá, azt nagyon mélyen titkolta. Egyetlen szenvedélyéről tudtak, a napi két doboz cigarettáról. A fiatal lányban rögtön vetélytársat vélt felfedezni. Iskolai végzettsége alapján mindenképpen riválisa lehetett, persze hol van a tejfölös szájú gyerek szakmai tapasztalata az övéhez képest?
Talán mosolyra húzta vékony száját, vagy csak próbálta, ahogy kezet nyújtott bemutatkozáskor. Szinte érezni lehetett a levegőben, hogy nem örül a jövevénynek.

- Jó reggelt! Gajdos Irén vagyok – Szúrta át hatalmas orra mellől kétfelől sötétlő tekintetével a barna hajú, széparcú teremtést.
- Horváth Anikó a nevem – nyújtotta szintén kezét a lány.
- Pont jókor jött, lesz majd egy szép feladat. A kedves kolléganőknek már beletört a bicskájuk. – Anikó érdeklődve nézett rá, Irénke pedig folytatta mondandóját.
- A leltárban eltérést találtam. Valaki nem tud számolni, vagy nem figyelt oda eléggé. Meg kell keresni a hibát! – A végét egyértelműen feladatként adta ki Anikónak, aki bizonytalanul nézett körbe a hatalmas szobában.
- Remélem kapok hozzá segítséget. Hol keressem a hibát? Gondolom, tud valami támpontot adni? – kérdezte halkan.
- Itt – mutatott körbe Irénke a kezével, teljes természetességgel, mint aki csodálkozik a banális kérdésen. Anikó pedig nagyot sóhajtva nyugtázta magában, hogy főnökasszonyával bizony nem lesz egyszerű az élete.

Az elkövetkező években a lány megpróbálta mindinkább elsajátítani a szakmát. A nagy cég lehetőséget is adott erre, boldogan, olthatatlan tudásvággyal fogadta be nap mint nap az újdonságokat, de örömmel oldotta meg a rutinfeladatokat is. Irénke irigykedő viselkedését vele szemben lassanként megszokta, már nem annyira érdekelte, felülkerekedett rajta. Kolléganőivel jó munkakapcsolatot tudott kialakítani, a kesernyés főnöknőt pedig senki sem kedvelte. Maguk között, sovány termetére utalva, csak „piszkafának” hívták.
Anikót Rudi bácsi, a gazdasági igazgató különösen kedvelte, beváltotta a hozzáfűzött reményeit.
A lány egy nap megtudta, hogy a gyárban a gazdasági részleget átszervezik, személyi, beosztásbeli változásokat is terveznek. A jelenlegi vezető beosztásokra pályázatokat írtak ki. Nem csekély vívódás, gondolkodás után ő is beadta pályázatát a számviteli osztályvezetői állásra. Számolt azzal a lehetőséggel, hogy Irénke végképp lehetetlenné teszi a helyzetét, ha ez kiderül. Pláne, ha a fiatal vetélytárs nyeri meg a pályázatot. Nagy izgalom előzte meg a döntések kihirdetését.

A hatalmas csarnokban gyűltek össze a gyár dolgozói. Egy emelvényen, hosszú kék selyemabrosszal leterített asztal mögött ült a vezetőség. Szemben velük a dolgozók. Aszódi elvtársat búcsúztatták, nyugdíjazása miatt. Az idős igazgató hangja időnként elcsuklott, ahogy beszélt a dolgozókhoz, s aki ott volt, mindenki megkönnyezte azt az embert, akinek a gyár jelentette a legfontosabb dolgot életében. A minisztériumból is részt vettek az ünnepségen, egy főosztályvezető méltatta a „nagy öreg” érdemeit, s persze kinevezték utódát is.
A felettes szerv kérésére Rudi bácsi egyelőre még örömmel maradt. Néhány év hiányzott a nyugdíjazásig, addig szívesen vállalta tovább a gyár gazdasági vezetésének feladatait.
Mikor a számviteli osztályvezető személyének kihirdetésére került sor, Anikó szemét lehunyva, egész testében remegve várt, míg Irénke magabiztosan kapkodta fejét jobbra-balra, látja-e, hallja-e mindenki, ha majd kinevezik. Számára egyértelműen saját nevét várta. Tőrdöfésként hatott szívére, mikor Horváth Anikót bízták meg az osztály vezetésével.

A gyászos nap után Irénke nem tudott beletörődni az új helyzetbe. Csak sejtette Anikó később is, hogy ő állt a háttérben, sohasem bizonyosodott be, de szinte biztos volt benne. Történt ugyanis, hogy a kinevezés után megbeszélést tartottak a vezetők. A gazdasági igazgató ennek kapcsán kérte Anikót, hogy állítsa össze a beszámolót a gyár elmúlt évi gazdasági eseményeiről. Azt elhallgatta, hogy már van egy kész beszámoló a fiókjában, s igazából ahhoz akarja hasonlítani, amit a fiatalabb kollegina készít majd. Bár akkoriban nem változtatták évről-évre, sőt éven belül többször is a számvitelre vonatkozó szabályokat, Anikó beleásta magát a törvények újratanulmányozásába, s nagy körültekintéssel, a részeredmények tételes ellenőrzésével állt neki a feladatnak. A napi túlórázások során Márti, legkedvesebb kolléganője segített neki. Sokszor maradt bent munkaidő után is Anikóval, ügyesen keze alá dolgozott, félszavakból is megértették egymást. Az elkészült lepedőnyi nagyságú beszámolót, a sok-sok mellékszámítást tartalmazó, a mérlegadatokat alátámasztó mellékletekkel együtt adta be két héttel a határidő előtt felettesének.
Soha nem felejtette el azt a napot, mikor Rudi bácsi hívatta Irénkét és őt egy reggel.
Belépve a szobába, főnökük hellyel kínálta őket, majd rátért mondandójára.

- A beszámolóval valami nem stimmel – nézett Anikóra. Irénke arcán tagadhatatlan,
rosszindulatú öröm jelent meg. Feszengve ült helyén, várva az igazság pillanatára, miközben Rudi bácsi folytatta. – A mérleg főösszege megegyezik egy korábban készített mérleg főösszegével, de a mérlegsoroknál egy-két helyen eltérés tapasztalható. Mindjárt mutatom is, - bökött rá az ominózus sorokra, - kérem, hogy nézzék át – nyújtotta feléjük a papírokat. A korábbi osztályvezető diadalittasan válaszolt.
- Igyekszünk minél hamarabb kideríteni az eltérés okát. Máris átszámoljuk. – Szinte kikapva a papírokat a kezéből viharzott ki a szobából, Anikó alig tudta követni.

Estére már igencsak alábbhagyott Irénke jókedve. Az ő általa, elsősorban rutinból készített mérlegsorokban találták a hibát. Egy nagyon friss törvényi változást figyelmen kívül hagyott. Talán nem is történhetett másképpen, minthogy végre megleckéztesse a sors, folyamatos irigykedése miatt.
Anikó sohasem éreztette vele kinevezése után sem a rosszindulatot, nem vett elégtételt, a sok áskálódáson, piszkálódáson már megtanult mosolyogni.
Két évvel később férjhez ment, s hamarosan megszületett első, majd a második gyermekük is. Úgy tervezte, hogy csak mikor már a kisebbik gyermeket is óvodába tudják íratni, megy vissza a gyárba dolgozni. Azonban, mire arra került volna a sor, már nem találta a gyárat. Míg otthon nevelgette gyermekeit, privatizálták.
Húsz év telt el azóta. Soha többé feléje sem ment, időközben messzire költöztek, nem járt errefelé, nem is érezte, hogy látnia kellene. Sajnos Mártival messzire sodródtak egymástól.

Hihetetlen, hogy időnként miket produkál az élet. Ennyi év után egy görögországi társasutazáson, Sartiban, a tengerparton sétálva, egyszer csak kit lát? Márti jött vele szemben a férjével. Jót nevettek a komikus helyzeten, s beültek egy kisvendéglőbe beszélgetni.
A nyaralás végén Mártiék meghívták vendégségbe otthonukba, ők azóta is a gyárral szemközti lakótelepen laktak. Náluk töltötte a délutánt, felkavarodtak benne a régi emlékek, ezért jött el megnézni, mi maradt a gyárból.

Ahogy ott állt, s időutazásának képein merengett, egyszer csak kutyaugatást hallott, ami nem illett a fejében lévő emlékképhez. Éppen Irénkének magyarázta, hol rontotta el a mérlegsorokat, mikor egyre élesebben, közelebbről hallatszott a kutyaugatás.
Hirtelen megszakadtak, szertefoszlottak az emlékképek és lassan felocsúdva látta, hogy egy hatalmas farkaskutya áll a kerítés túloldalán. A kutya gazdája, egy korosabb, bajszos férfi is egyenesen a kapuhoz tartott.

- Mit csinál itt? Keres valakit hölgyem? – kérdezte nem túl barátságosan a gondolataiból lassanként a valóságba visszatérő nőt.
- Nem. Valamikor itt dolgoztam, ezért álltam meg itt…
Már megyek is – magyarázta. - Viszontlátásra!

Azzal megfordult, faképnél hagyva a morgolódós embert, akinek miatta kellett kijönnie jó meleg kuckójából.

Budapest, 2011. január 28.

Csató Gáborné/Magyar Eszter
499
magyareszter - 2011. február 05. 08:25:09

Kedves Viola!
Köszönöm, hogy időt szakítottál elolvasni írásomat. A történetnek maximum 10 % valóságalapja van, az sem velem történt. A többi fantázia, nagyon örülök, ha hihetőre sikeredett.
Sok szeretettel Eszter

277
farkas viola - 2011. február 05. 06:29:51

Kedves Eszter!
Hát most kiolvastam magam, érzem, hogy velem egyidőben vagy Te is itt, a gondolatok mezején. Írásod közben is végig Rád gondoltam, mint Anikóra, a főszereplőre. Nagyon tetszett, örülök, hogy olvashattam.
Szeretettel kívánom a legjobbakat: Viola

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.