Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.07.19. 19:53
Kedves Józsi! Elküldtem world dokumentumban, a verseket amiket az í gy írunk mi , könyvpályázatra szántam! Nem tudom megèrkezett-e
nem k... Bővebben

2019.07.19. 18:19
Kedves Józsi! Eltèvesztettem
a bizonytalanság 4. című iràsomnál nem jelöltem hogy folytatásos történet ha lehet potoljad üdv Kevelin kö... Bővebben

2019.07.19. 17:46
Szép kora estét kívánok szeretettel! Heart

2019.07.19. 14:53
Kedves Mama! Sajnálom, hogy nem tehetek eleget kedves kérésednek, de a Berkenyeágon kismadár kötetek összes példánya elfogyott. Írtam Neked privát... Bővebben

2019.07.19. 14:49
Szépséges napot mindenkinek! Smile Rose

2019.07.19. 12:33
Szép napot mindenkinek! Smile

2019.07.19. 12:31
Az ÚJ Verselő vers cím: BŰVÖLET. Ezzel a címmel vagy tartalommal várjuk a verselő vers rovatba pályázataitokat.

2019.07.19. 10:27
Szép nyári napot, kellemes pihenést, remek alkotásokat kívánva, üdvözöllek benneteket. Éva Rose

2019.07.19. 06:42
Kellemes, szép napot kívánok kedves Holnaposok! Rose Heart

2019.07.18. 21:59
A feltöltés befejeződött. Szép estét és jó éjszakát mindenkinek. Smile

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: mama
» Online vendégek: 4
» Online tagok: 0
Pataki Katalin: Tamáska (2011. február)

„…nappal s éjszaka
egyik reményből a
másik reménybe ringatja az embereket…”


SAINT- EXUPÉRY
Az ember földje


Rudolf dolgozószobájának ajtaja a nagyszalonból nyílik. Eszter a cselédlány, ott áll a csontszínű, óriási ajtó előtt. Fél bemenni. Húzza az időt, halogatja a mozdulatot. Legalábbis így gondolja, így érzi minden idegszálával. Az idő különös teremtmény. Hol egy szempillantásnak tűnik, hol pedig vonszolja magát. Minden porcikájában remeg, szíve a torkában dobog. Hogyan fog ő megszólalni, ha ez az ajtó kinyílik. Nem, nem lehet hogy…
Talán tévedett!
Az is lehet, hogy az állapota miatt lett ennyire érzékeny.
Azt a tegnapi embert, ő nem ismeri. Azt az őrjöngő, torzult arcot, azt a lefojtott fuldokló hangot, soha nem hallotta az elmúlt évek során.
Nem! Ez csak egy rossz álom lehetett, ez nem a valóság. Eszter a kék kötényébe simítja izzadó tenyerét, és a következő mozdulattal bekopog az ormótlan ajtón.
Amíg a válasz jön odaátról a messzeségből, megint összekuszálódnak az érzelmek a gondolatokkal.
Ezt nem teheti meg vele, velük!
Mi várhat holnaptól rájuk?!
De hát mindig azt mondta, hogy…
A szobalány füléhez ér a hang, onnét pedig a fejébe bújik bele.
- Jöjjön be!
A lány lenyomja a sárgaréz kilincset és ezzel a mozdulattal megnyílik a pokol kapuja. Eszter megteszi az első lépést, a másodikkal már kudarcot vall.
Rudolf ott áll az íróasztal mögött, földesúri magabiztosságában. Az intarziás asztalon kuszán fekszenek a papírok, minden féle dolgokkal teleírva. Számlák, váltók, bizonylatok. A papírok halmaza kikerüli a szobrot, amely egy vadászjelenetet ábrázol. Vérszomjas kutyák, egy megsebzett szarvast tépáznak. A szerencsétlenül járt jószág testébe három eb csimpaszkodik éles fogaikkal. A fájdalomtól hátára feszíti agancsát az életéért küzdő állat. Eszter még sohasem figyelte meg ilyen alapossággal ezt a dísztárgyat.
Most látja meg először és érzi át a szarvasbika szenvedését, a bronzba öntött fájdalmat. Az asztalról Rudolfra emeli tekintetét. A férfi arcát, szemének zavarodottságát nem láthatja az erős fény miatt, ami gazdája háta mögül áramlik be a dolgozószobába.
A körvonalait észleli, amely egy gonosz sötétséget zár be, aki lehet maga az ördög személyesen.
Végre megérkezik a cselédlány hangja. – Nagyságos úr, szeretnék holnapra egy szabadnapot. – Nem! Egyáltalán nem ezt akarta mondani. Ordítani, üvölteni akarta, hogy nem lehet Vége!
Nem igaz, hogy minden elmúlt, hogy többé már nem szereti!
Az imádott férfi, aki itt áll előtte, mindent megtagadjon. Megtagadja az elmúlt éjszakák szenvedéllyel teli öleléseit, a szép szavakat és mindennel együtt a kisfiát, Tamáskát.
Már nem is akar őrá emlékezni.
Eszter ott áll megalázottan, összeomolva.
- Menjen, akár több napra is! –
Jön a nyers, durva kegyetlen válasz, amiben oly gyakran volt részük a cselédeknek, napszámosoknak, kocsisoknak. Rudolf az utolsó hanggal az ablak felé fordul és bámul kifelé a szépen vágott buxusokra.
Nem mintha annyira érdekelné, de az előtte álló nőre nem bír tovább ránézni. Taszítja a látvány, a gömbölyödő has, undort érez iránta.
A lány összeszedi maradék erejét, és egy lépést hátrál. Azt a bizonyos egy lépést, amelyet előre is oly nehéz volt megtenni, de akkor még segített a remény. Most visszafelé az sem maradt. A fájdalmától, eltaszítottságától nem tud szólni semmit. Az igazi, nagy fájdalmak nem járnak könnyekkel, némák és jeltelenek. Maradék erejét a lábaiba irányítja, hogy az ajtóig elérjen.
Végre kinyílik a pokol kapuja és kitántorog a férfi irodájából. Ez az a pillanat, amikor a Nő számára megállt az idő és nincs többé holnap! A holnap már nem jön, mert az nem élet, csak nyomorúság a gyerekekkel. Eszter tudja, hogy neki kell tennie valamit, amivel megakadályozza az elmúlást, a szakítást.
Egyet biztosan tud, ösztönösen érzi, hogy neki kell cselekednie.
Ez a Szerelem nem múlhat el, ennek örökkön-örökké Élnie kell!

Hetek óta tartja magát a hőség. Itt is ott is tüzek lobbannak föl a gazdaságban, lajtos kocsikkal hordják a vizet az oltásokhoz. Az éjszaka sem javul a helyzet, nem hoz enyhülést a sötétség. Gyorsan aranysárgára váltottak a kalászosok, idő előtt lezajlottak az aratások.
Jólesik odamenni a körhinta közelébe és érezni, ahogy belehasít a mozdulatlan levegőbe. A lányok nevetve visítanak, ha a láncra függesztett hinta kisodródik a vonalából, és nagyot rándul. A férfiak újra és újra elkapják a lányokat, hogy jó nagyokat lendítsenek rajtuk. A földről fölfelé bámészkodókra is átragad a vidám jókedv. Lentről bíztatják a férfiakat és a lányokat, oda kiabálva valami bolondos dolgot.
Eszter és Tamáska boldogan nézik a körhintásokat. A kisfiú nagyon szeretne beleülni, ő is kipróbálná örömmel.
- Majd később. – mondja az édesanyja.
- Tudod mit? Gyere, menjünk, vegyünk vásárfiát – javasolja a gyermeknek.
A kicsi anyja ölébe kéredzkedik, hogy lássa, mi van az asztalokon, hiszen ő csak az emberek, és kirakodóhelyek lábait látja.
Az maga a Meseország, amit az a két bogárfekete szem lát. Tamáska imádja a lovakat. Elsőre kiválaszt egy fából faragott barna pacit. Épp a csöpp kezébe való. Már vágtázik is vele a levegőbe és kacag. Majdnem kiesik anyja karjaiból.
Eszter szívja magába a látványt. Csak erre akar emlékezni.
- Add ide most a lovacskát, szépen eltesszük, majd visszakapod…
Nézd csak azt a piros nyelű, cifra ostort! –
A gyermek adja is a lovacskát, és karját nyújtja a színes ostorért. Szeme szája nevet, boldog, hogy ennyi mindent kap. A szegény ember gyereke nincs hozzá szokva, hogy vásárfiákat kapjon. Összetákolt fadarabok és a kukoricacsutka az ő játéka, vagy még az sem.
Anyuka a földre leteszi kisfiát, és kézen fogva járkálnak az ünneplőbe öltözött emberek között. Tamáska soha nem mulasztja el végig suhintani az arra lődörgő kutyákat és éhes macskákat, akik kolbász és hurkazsíros papírokat nyalogatnak, és érezni a lacikonyhák felől áradó sült hús illatát.
Eszter is kíváncsian keres, kutat, nézelődik. Végre ő is megleli a maga kincsét. Egy kicsiny medált választott arra a nyakláncra, amelyet Rudolftól kapott. A függőn Mária van a gyermek Jézussal. Hamarjában fölfűzi a medált az aranyláncra és a hófehér blúza alá rejti. A nap folyamán többször is vásárfiára téved a keze, azt ellenőrizve. A kisfiú szünet nélkül csacsog. Az édesanya türelmesen és megértően válaszolgat minden kérdésre, hiszen a mai nap csak erre van szánva. Ez a nap a Tamáskáé és a picié, amelyet a szíve alatt hord.
Finom, illatos süteményt esznek, a spórolt pénz pedig úgy folyik az ujjai közül, mint még soha!
Egyetlen napra olyannak látta a kisfiát, mint a gazdag gyerekeket, ha ajándékot kapnak. Ez az ő igazi boldogsága ma!
A pénzzel együtt a nap is elfogyott. A gyermek a sok öröm ellenére nagyon elfáradt és egyre nyűgösebb, hiszen szeretne már aludni.
Azzal a boldogságos tudattal, hogy a holnap is ugyanilyen lesz és ezentúl mindig az angyalok vigyáznak rá.
Eszter egy anyai csókkal nyugtatja meg fáradt gyermekét, majd karjára veszi és elindulnak haza. A kisfiú átöleli az anyja nyakát, hallgatja, milyen szépen dúdolgat. A gyönyörű dallamok útján Álomországba átsétál.

Eszterék is a vadászkastélyban laknak picinyke cselédszobában. A ház ura most nincs itthon, mint oly sokszor. Dolga van valamerre. Az édesanya az alvógyermekét óvatosan az ágyába fekteti. A barna faágy mellett ugyanolyan színű éjjeliszekrény, ami az apróságokat rejti magába. Az ablak mélyedése is biztosít némi helyet a kisfiú ruháinak, ünneplő cipőjének. A csöppnyi szobában a falak egymás sarkára lépnek. Az asztal előtt egy támlás szék áll, amelyre a fiatal nő lepakolja poros, izzadtságszagú ruháját. A szekrényből előveszi fekete blúzát, gyöngéden végig simítja a kezével, mintha a blúz maga lenne a szeretett kedvese. A fehér boldogságot fekete gyászra cseréli. A mosdóállványon bádog lavór, megtölti vízzel. A lavórt a padlóra leteszi, és tetőtől talpig lemosakszik. Holdvilágos szép nyári este van, ami beleskelődik a parányi cselédszobába. A falon sötét, keretes tükör, ahol időnként előtűnik egy nyújtózkodó kar, vagy egy hajlott hát, de van olyan is, amikor szomorúan néz vissza a tükör. Eszter alaposan, gondosan lefürdik, mint aki az élet szennyét akarja magáról végleg eltávolítani. Nem remeg a keze. A félelemérzetnek nyoma sincs. Búcsúzik a testétől, az életüktől. A szertartásos fürdés után testileg tökéletesen megtisztulva magára ölti a redőzött fekete szoknyáját, amely több rétegű alsószoknyát takar le. A fülledt meleg ellenére fekete harisnyát simít végig formás lábán. A magas szárú cipőt befűzve, aranyos kis masnit köt a cipő perklijéből. A blúzt is eligazítva magán, visszateszi a nyakába a medaliont az aranyláncra fűzve. Ebből az egész feketeségből csak a barna haja válik ki. Gyönyörű hajzuhatag hullámzik végig a hátán. Lassan fésülni kezdi a haját, melyen itt-ott megcsillan a szobába besütő Hold fénye. Az elkészült fonatot tarkójára föltekerve több helyen is megtűzi a csatokkal, hogy erősen fogva tartsák, nehogy véletlenül is kibomoljon.
Amikor mindennel elkészült, még egyszer belepillant a tükörbe, hogy ellenőrizze minden rendben van-e az utolsó útra. Az ágy szélére leülve előveszi a kis varródobozát, a dobozból pedig a tűt és cérnát. A kisfiú nadrágzsebébe beleteszi a lovacskát, és pár öltéssel rögzíti a nyílást. Ez lesz Tamáska úti társa.
Eszter mindenre gondolt. Nem felejti el elővenni a szekrény mélyéről az erős zsineget, amelyet pár nappal ezelőtt odarejtett. Úgy érzi mindennel elkészült. Még egy utolsó pillantást vet a fehérre meszelt falon levő feszületre.
- Bocsásd meg Uram-Teremtőm – mondja az asszony hangtalanul. Majd keresztet vet feketébe rejtett testére.
Az édesanya az ágyról óvatosan felemeli alvó kisfiát. Kis nyöszörgés után a gyermek az anyja húsos vállára hajtja fejét és nem ébred föl, de érzi közelségét, illatát és még édesebben alszik tovább.
Eszter zaj nélkül becsukja a kisszoba ajtaját. Amit a cselédszobából utoljára lát, az az öntött vaskályha, amely a sarokban áll. Gyermekét ölelve végig meg a folyosó repedezett kő lapjain. A Hold fénye kíséri szobáról szobára. A nagyszalonban elhalad Rudolf irodájának ajtaja előtt. Az eltaszított asszony éppen csak érzékeli a jelent. A kezdet már megfoghatatlan távolságba került tőle. Az egymásra találás pillanata, a becéző szavak, most szanaszét hevernek a szalon padlózatán a piszkos porral keveredve. Ez a nő most úgy látja, hogy a falakon lévő vadásztrófeák szemében is könnyek csillognak. Ők az egyetlenek, akik együtt éreznek vele.
A kolonádajtóval egyidejűleg becsukja maga mögött a múltat s jelent. Végleg elhagyta azt a házat, amely örök titokként őrzi majd az ő boldogságát, még akkor is ha egyszer valamikor romokban hever s vadvirágok nőnek fölötte.
Neki most a rét jelenti a kálváriát, azon kell mennie édes terveivel, hogy a Kápolna tóhoz odaérjen. A Hold időnként elbújik a fátyolfelhők mögé, hogy elrejtse hulló könnyét.
A tücskök nem a tegnapi vidám nótát húzzák, és a fűre szállt gyönge harmat jelzi Eszter útját.
Végre elfogy az út a talpa alatt, ha még oly lassan is haladt rajta. De van egy utolsó lépés – a legeslegnehezebb – amelyet meg kell tenni!

A tó közepén, egy kis szigeten szép kápolna áll. Ezt a gyönyörű kápolnát és egyben családi sírhelyet egy évtizede, hogy felszentelték. A közvetlen, belső személyzetnek volt megengedve, hogy a misét látogassa, de csak nagyobb ünnepeken. Ilyen volt a Karácsony és a Húsvét. A híd, amely a víz fölött átvezetett, ügyes kezű ács munkáját dicsértette.
A nagy kiterjedésű birtokon a kastély környezetét több kertész tartotta rendbe. A házhoz tartozó park esztétikus és ápolt volt. A tó körül a holtak nyugalmát fűzfák, kanadai vörös juharok és tölgyfák oltalmazták, amelyen borostyánok kúsztak az égbe. Örökzöld puszpáng és színes virág kavalkád illatozott a nyári, csillagokkal teli éjszakába. A szárazság ellenére a virágok mindig kaptak vizet. Eszter tudatosan, meggyőződésből választotta ezt a helyet. A lelkének teljes megnyugvást jelentett, hogy itt vessen véget életüknek. Mindig is szeretett a tó partján üldögélni, hallgatni a békák énekét és álmodozni örökké tartó boldogságán. Soha nem követelőzött, nem akart Rudolf oldalán bálterembe járni. Ő azzal is megelégedett, hogy ez a férfi az övé. Csak ennyit és nem többet akart az élettől. A személyzet és Rudolf családtagjai elfogadták ezt a helyzetet, és nem bántalmazták a kisfiút.

Aludj csak kicsi magzatom, nagyon vigyázok rátok. Szépen ide teszlek a fűre, amíg leoldom a cipőt a lábamról. Így ni. A Bibliát sem viszem magammal.
- Gyere Tamáska, anya ügyesen ide köt a testére a testvérkéd mellé. Csicsíja aludj, aludj édesem. Itt, ezt a fűzfaágakat összefogom, jó hosszúak és bevezetnek a tóba. Milyen kellemes a víz, szinte hívogató. Csalogató, hogy menjek még beljebb az Örök békességbe.
A szomjúságtól szenvedő szoknyáim csak úgy isszák magukba a vizet. Igyatok, amennyi jól esik. A forró combomat hűsíti, majd a hasam alját érinti a lágy cirógatás. Erre a kívülről jövő változásra mocorgással válaszol a méhembe fejlődő magzat. Hogy megnyugtassam, simogatni kezdem a gömbölyödő pocakom, közben elengedtem a fűzfa összefogott ágait. A híd már nagyon távol esik tőlem, több kapaszkodó nincs.-
Tamáskát még erősebben ölelem s elindulunk lefelé, miközben látom, hogy száll, sereg a körhinta, újra a zenét hallom, amit a zenekar játszott a vurstliba. Oly csodálatosan sikerül alámerülni, hogy Tamáska sem riadt föl. Álmodott az utolsó napról, amikor süteményt evett és forog a papírforgó a kis kezében és száll az ég felé angyalszárnyakon, aranyló napsütésben.

Semmit sem szenvedett a test, nem sérült a lélek.
Addig sergett a körhinta, amíg a víz tetejéről is eltűnt az utolsó kör. Bezáródott a zöld békalencsés víztükör. A Kápolna tó fölött pár pillanatig, tejfehér köd látható, teljes mozdulatlanságba. Majd egyszer csak megmozdul ez a homály, egyetlen pillanat alatt elsuhant. Egy gyöngybagoly ült a haranglábon, egyedül ő nézte végig ezt a különös szertartást. Akkor kiáltott bele az éjszakába, amikor az asszony és a gyerekek lelke elillant mellette.

Hajnalodik, amikor a lovak patái döngetik a földet. A szomszéd birtokról vágtáznak hazafelé, habzó szájjal.
Rudolf az egész éjszakát átkártyázta és alaposan leitta magát.
Ilyenkor eszelős kegyetlenséggel ostorozza az állatokat. Ömlik már az eső, mikor odaér a vadászkastély elé.


3O év múltán.

Az idei tél nagyon korán betette a lábát a birtokra. A hegyekben még lombos erdőt talált s rémülten sodorták össze magukat a tölgyfalevelek. Egyre közelebb érve, jégvirágokkal díszítette ki a nagy ház ablakait. Hatalmas hó falat húzott a ház köré, szinte magába kebelezte az egész épületet. Visítva kereste a szél az útját, kutakodott hogyan juthatna át a kéményen. A parkban, régen magukra maradtak az öreg fák és a sétányok. A természetfelelős volt az egyetlen, aki néha-néha rájuk nézett. Időnként megbúbolta vagy megcirógatta a fák leveleit. Tavasszal rügyet fakasztott rajtuk, télen pedig szép mesét regélt nekik, hogy gyönyörűségeset álmodjanak. A napok alatt eljegesedett hó bevégezte a reá hagyott munkát.
Sorba dőltek az öreg gesztenyefák a nagy teher alatt. A vörös juhar is óriási robajjal búcsúzott az életétől, de nem jutott különb sors a szomszédos hársfának sem. Miként a szél zúgása kicsit alább hagyott, hogy mély lélegzetet vegyen, akkor lehetett csak hallani a falu harangját.
Az egykoron oly virágzó birtok, ma már hervadozó szépség. Elmenőbe van a régi gazdái után. Nemcsak az emberi élet mulandó, hanem az a környezet is amelyet ők hívtak életre. Évtizedek múltán maguk után húzzák azt a világot, amelyben éltek. Eltűnnek a sétányok, az utak, a régi házak és az új ifjúság egy másik képet kezd felépíteni önmagának, aminek ugyanaz lesz a sorsa, mint az elődeinek. Így forog a világ kereke nemzedékről nemzedékre.
A klasszicista stílusban épült kúria legnagyobb közös helysége a szalon. A délelőtti napfény három ablakon átömlik be a szobába. Az ajtókat és az ablakokat virágmintás drapériák keretezik. A valaha volt virágokat csak a helység mélyebb szegleteiben lehet még felismerni. A por összeszedte, magába szívta az üde virágokat. Az elmúlás hályoga telepedett rájuk. A sarokban álldogáló zongora is régen hallatta a saját hangját. Már abban sem hisz, hogy képes lenne akár egyetlen billentyűjét is megmozdítani. Úgy érzi minden apró részét megbénította a mozdulatlanság. Hol van már a kisasszonyka, aki mellette kacagott szép nyári napokon. Hová lett az a leányka, aki titkon itt sóhajtozott az igaz szerelemre vágyakozva. Nincs! Minden, minden fölült az idő szekerére és elgurult egy Más világba. A helység másik szegletében kanapék nyújtózkodnak semmittevően. Időnként az öreg rúgók nyekeregnek, pattognak egyet, egyet. Megereszkedve magukon viselik a mélyedéseket, amelyeket nehéz testű vendégeik kiültek. Már régen nem pihen benne senki, gazdátlanokká lettek. A két elsárgult ajtó között egy tekintélyt parancsoló cserépkályha uralkodik. Olyan mélyzöld a színe, hogy inkább feketének látszik. De a dolgok legtöbbször másnak látszanak, mint amilyenek valójában. Most ez a kályha csendesen duruzsol, és mindent megtesz azért, hogy a nagy helységet melegen tartsa, és ne költözzön be a dermesztő hideg. Őrá még mindig szükség van, és ez a büszkeség tölti el meleg lelkét.
Ha tovább visszük a tekintetünket, a régi, virágzó birtok nyomaira lelhetünk. A mozgalmas vadásznapokat idézik azok a fegyverek, amelyeket most fátyolszerűen takar le a por. A hajdani vadászatok, amelyek izgalmas életet pezsdítettek. Erejük teljében lévő férfiak hajtóvadászatot szerveztek, mozgósították a falu embereit. Néma tanúi az elszállt évtizedeknek ezek a fegyverek. A falakon vadászjeleneteket ábrázoló rajzok, amelyek kiparodizálják a gyámoltalan vadászokat. A színes képek között a nagyságos urak trófeái, amik a dicsőséget hivatottak megőrizni és tudatni a jövő nemzedékkel, hogy ők nem akárkik voltak. Jómódú földbirtokosok, akik tudták, hogyan kell élni. Nem is sajnálták maguktól a jót. Hajtóvadászatok, bálok, éjszakába nyúló kártya partik, nyerek-veszítek alapon. Volt mit fölajánlani tétnek…
A negyedik falnál van a fehér dekoratív kandalló, amelyet virágmotívumok díszítenek. A kandalló könyöklője bordó bársonnyal borítva, ezen álldogál az agancsokból készült két gyertyatartó. A kályha fölött egy hatalmas medve kapaszkodik, s időnként élvezi a feléje áradó meleget, most is épp ezt teszi. A melegség bűvkörében még két fotel is bele tartozik, méregzöld bársonyba öltöztetve, ami itt- ott már erősen megkopott és foszladozni kezdett.
Az egyik fotel állandó lakójává vált Rudolf.
Alaposan megcsappant a személyzet létszáma az évtizedek során. A nagyságos úr is az elmúlt életének romhalmaza. Ahogy az idő haladt fölötte, úgy váltak egyre gyakoribbá dühkitörései. Az emberek félni kezdtek tőle, és egyre többen hagyták el a birtokot.
Az intézője, ki még az apja birtokát vezette, ő hűséges maradt mellette, bár egyre kevesebb intézni való akadt. Volt még valaki, aki sohasem ijedt meg Rudolf tekintetétől, ez pedig Júlia volt. Ő volt az, aki lelkiismeretesen gondját viselte a megtébolyodott öregúrnak. Ő volt az egyetlen, aki pontosan tisztán látta a feledésbe merült igazságot. Ő volt az egyetlen, aki tudta, hogy gazdája nem elmebeteg. Mindig nyíltan és bátran nézett a férfi szemébe.
Rudolf számtalanszor elkapta tekintetét, mert nem állhatta Júlia nézését. Valahol már látta ezeket a barna szemeket. Kemény, kegyetlen harcot vívott egymással ez a két ember. Az egyik a hetvenes éveibe járt, a másik alig volt tizennyolc, de valami szétválaszthatatlanul összeláncolta őket.
Néha, amikor nem voltak rohamai, kifigyelte Júliát, amint tesz-vesz körülötte és dúdolgat. Gyönyörködött a lány fiatalságában és hosszú hajában. Szerette, ha a lány dalolgatott, szépen csengő hangja volt. Ilyenkor különös mód a múltat idézte föl a lelkébe. Valahol, valamikor már hallotta. De mikor? Júlia behozza az átmelegített sárga kockás gyapjútakarót és a vacsorát. Rudolfot gondosan betakarja, hogy ne fázzon a dereka és a lába. Miközben rendezkedik, fiatalos szemtelenséggel az öregúr szemébe nevet, majd az ételt az öregember ölébe teszi, hogy megvacsorázhasson.
- Eszter maga hogyan került ide? –
Ekkor már csak Esztert látja, észre sem veszi, hogy Júlia kiment a szalonból és csendesen becsukta maga mögött az ajtót. Azt az ajtót, amelyen át nagynénje utolsó útjára indult gyermekeivel…
- Gyászol? –
Rudolf nem vár választ. A tálcát maga mellé rakja a kisasztalra. A vacsorából alig hiányzik valami. Odahajol a kandallóhoz, és egy fahasábbal széjjelteríti a szunnyadó parazsat, s a pislákoló darabkákra két vékony fát helyez egymás mellé. Egy pillantást sem vet Eszterre, csak folyamatosan beszél…
Az apám szobájában, az ágya fölött van az egyetlen festmény az anyámról. A festő háttal ültette le és profilba fordította az anyám arcát. A fiatalság minden szépsége rajta van a képen. Világosbarna hosszú haj hullámzik végig a hátán. A fél arcból jól árad a gyermeki naivitás, ártatlanság. A mozdulat nincs kimerevítve, csak félúton van. A festő csodálatos tehetséggel mozgásba hagyta a képet.
- Eszter maga jól ismeri ezt a festményt! –
Mindig féltem bemenni az apám szobájába, rendszeresen összerándult a gyomrom, kivert a verejték.
Ha mégis be kellett mennem, mert elkerülhetetlen volt, félszegen tekintettem anyám portréjára. Ahogy nőttem, velem együtt nőtt a bűntudat és egyre rosszabb lett a helyzetem. Úgy kezdtem az életem, hogy gyilkoltam. Megöltem az anyámat, hogy világra jöhessek! Akkor már öt éves volt a nővérem és három éves a bátyám, harmadik gyermekként érkeztem a családba.
A szüleim házassága mesébe illően harmonikus volt - amíg én meg nem érkeztem - . Minden összeomlott az apámmal az élen. Gyűlöltem magam és szenvedtem a bűntudattól, hiszen mindenem volt, csak Anyám nem!
Még felnőtt férfiként is féltem a festménytől, mindig arra gondoltam, mi lesz, ha egyszer majd felém fordul és megkérdezi:
- Miért tetted fiam?! -
Eszter nekem ilyen áron nem kellett az élet és a boldogság!
Nekem vezekelnem kellett azért amit elkövettem!
Ugye tudja, hogy mennyire szeretem?
De nem tudtam elviselni a maga tisztaságát. Olyan gyermeki ragaszkodással szeretett, hogy gyűlölni kezdtem miatta.
Engem nem szerethet senki! Nincs jogom hozzá. Gyilkos vagyok!
Megszállottan kerestem a vesztem. Ahhoz gyáva voltam, hogy saját kezűleg vessek véget az életemnek.
Mindent pusztítottam, ami elém került, közben iszonyatos szenvedéseken mentem át. Az Úr nem bocsáthat meg ekkora Bűnt.
Vezekelnem kellett! Mindennap, amit megéltem, azt az Anyámtól vettem el!
Azt reméltem, hogy talán egyszer felborul az a batár és egy csapásra véget ér minden.
Vártam nap, mint nap, minden órában a végítéletet, de hiába…
Eszter! Maga az egyetlen nő, akit valaha is szerettem és tiszteltem.
Nem akartam a halálát okozni sem Önnek, sem a gyermekeimnek.
Hogyan is gondolhattam azt, hogy majd elfelejt és majd másik férfit fog ölelni?
A legkegyetlenebb fájdalmat maga jelentette, egész életem során.
Nemcsak a szeretett nőm volt, hanem gyermekeim Édesanyja is. Ez a tudat kezdett lassan az őrület felé terelgetni és minden anyát eszelősen gyűlöltem, aki nem az én Anyám volt.
A tébolyulat akkor tetőzött igazán, amikor a fiam ellen fordultam. Két ember élt bennem egyidejűleg.
Vágytam az önzetlen, feltétel nélküli szeretetre, és ha megkaptam, iszonyodtam tőle.
Tudom jól, hogy elmebeteg vagyok, tudom jól, hogy épp elméjű vagyok!
Rudolf ismét a kandalló tüzét élesztgeti. Nagydarab fahasábokat pakol keresztbe, hogy gyorsan lángolt fogjanak. Kellemes meleg árad szét a szalonba és a fa finom illata lengi be a nagy helységet. A ház körül már órák óta az éjszaka sétál és leskelődik be az ablakon. Érdeklődve bámulja a magába beszélő vénembert, aki időnként erőteljes karmozdulatokat tesz, mint aki beszélget valakivel.
Eszter, könyörögve kérem, segítsen rajtam! Mondja meg, mit csináljak, és én azt teszem. Ne hagyjon magamra, s további sorsomat kezébe helyezem. Hozzon Ítéletet! Ha most azt kéri végezzek magammal, megteszem, csak legyen már vége ennek az évtizedek óta tartó eleven szenvedésnek. -
A gyászruhába öltözött asszony ott áll a férfi előtt alig karnyújtásnyira. Az első pillanattól kezdve, hogy kristálytisztán megjelent Rudolf előtt, mindvégig a szeretett kedvesét figyelte, követte minden szavát mozdulatát. Eszter tekintetébe végig ott ragyogott a megbocsátás fénye

Van megoldás Rudolf. Győzze le magában a gyermekei iránt érzett gyűlöletét. Minden szívfájdalma abban rejlik. A gyermekekben gyilkosokat lát. Önmagát pedig, kisgyermeknek érzékeli még mindig.
Térjen meg végre magához! Az Édesanyja nem maga miatt halt meg. Fertőzést kapott szülés közben. Az orvostudomány akkor még nem tartott ott, hogy ezt fölismerje. Az emberiség rendkívül keveset tud önmagáról, s rendívül sok a megoldásra váró feladat. Sajnos elszomorító dolog, hogy a gyermek és szülő kapcsolat sem működött egészséges szemlélettel. Az Édesapja saját összeomlása miatt magára hagyta gyermekeit. Nagyon jól látom odaátról, hogy a testvéreit is miként viselte meg Édesanyjuk elvesztése. Ők másképpen dolgozták föl ezt a családi tragédiát. Az ő életükbe, halálukba nem szólhatok bele.
De az Ön esetében egészen más a helyzet. A jelen esetben gyermekeim apjáról van szó. Ahhoz, hogy itt én megjelenhessek, önnek kellett egy olyan lelki megtisztuláson átmennie, hogy most tiszta elmével hívjon segítségül.
Az évtizedek során levezekelte bűnét, amelyet a saját családjával szemben elkövetett. A második bekövetkezett tragédiáért ha nem is közvetlenül, de Ön is felelős.
Most arra kérem Rudolf, hogy hívja ide a kisfiát.
Tudom jól, hogy most önmaga szellemi gátját kell átlépnie, de most nincs egyedül, maga mellett vagyok és együtt fogunk lépni egyszerre.
Próbálja meg!
Nézzen a szemembe és hívja a gyermekét, a kettőnk gyermekét.
Rudolf, a gyermek érzékeny lélek, ezt Ön tudja a legjobban. Ők még rendkívüli képességekkel bíró kis teremtmények. Ha meg tudja tenni, szívének tiszta szeretetéből, a gyermekünk, Tamáska megjelenik.
Nem kell semmit cselekednie, csak nézzen a gyönyörű kis arcába, az arcába pedig megleli azt a bogárfekete szemecskét. Meglátja, majd minden rendbe jön, s elérkezik a lelki boldogság, megbékélés, amelyre évtizedek óta vágyik.
A gyermek szemében a megbocsátást fogja látni.
Rudolf ráncokkal teli arcán könnyek gördülnek végig, s minden idegszálára szüksége van, hogy ő irányítsa tiszta tudattal az eseményeket, miként Eszter cselekedte, amikor a tó vízébe alámerült gyermekeivel.
A szíve most nem kis feladatot lát el. Nagyon lassan, alig hallhatóan végre kimondja:
- Tamáska, Drága kis fiam.

A gyermek, nem tudni mióta állt ott, az Édesanyja fekete szoknyájához bújva, hiszen jól megérezte kicsi lelkével, hogy Édesapja hívja.
A sokat szenvedett öregember hogyan emelkedik felül saját gonoszságán, ezt is jól érzékelte a kisfiú és vékonyka karját az apja felé kinyújtotta.
És ekkor…
Egy faág betöri a szalon középső ablakát és az üveg nagy csörömpöléssel hullik alá a szoba poros padlózatára. De ezt már Rudolf nem hallja, mert a Kápolna réten egy férfi és egy nő a gyermek kezét fogva mennek a kápolnához.

Végre utat talált magának a megvadult jeges szél, ami garázdálkodni kezd a szalonban. Rátalál a kandallóban szunnyadó parázsra, amelyen parázstáncot jár. Oly förgetegesen és vadul, hogy a parazsak kihullanak a korhadt padlóra, amely pillanatok alatt izzani kezd és magába nyeli a bútorokat, a szobát és a szobák után égig érő vörös lánggá válik a kastély.

2OO3. O2. O9.

Írta: Pataki Katalin
499
magyareszter - 2011. február 05. 06:03:43

Kedves Katalin!
Örülök, hogy Erzsikének ennyire tetszett írásod. Szerintem túl hosszú lett, némely érzések, helyzetek túl vannak magyarázva. Persze ez egy réges-régi történet, aminek a stílusa nem lehet ugyanolyan, mint egy mai esetnek. Egyértelmű, hogy mindig a téma határozza meg a stílust. Mégis, szerintem rövidebben hatásosabb lett volna. Egy-egy szituációt, helyszínt, érzést egy-egy mondattal is lehet jellemezni és az olvasó számára az sokkal megrázóbb. Bocsánat, hogy belebeszéltem, s remélem nem haragszol. Ha nem lenne szép az írás, akkor nem is próbálnám megmagyarázni, hogy még szebb is lehetne, de én csak egy olvasó vagyok a sok közül.
Sok szeretettel Eszter

2175
hzsike - 2011. február 04. 23:31:00

Kedves Katalin!
Ami jó, az jó!
Írásod olyan erővel hatott rám, hogy még mindíg az érzelmeim fogságában "kóválygok".Annyira magával ragadott a történet,hogy észre sem vettem, hogy talán a Te elbeszélésed volt idáig a leghosszabb az írások között.Csak olvastam, olvastam,és közben a sírás fojtogatta végig a torkomat a meghatottságtól.Annyira jó leíró vagy, hogy teljesen a helyszínen éreztem magam, és annyira jó író vagy, hogy az első perctől az utolsóig szó szerint, lebilincseled az olvasód figyelmét.
Nagyon nagy élmény volt olvasni eddig még minden egyes írásodat. Redkívűli tehetséggel áldott meg az ég.
Szívemből gratulálok Neked.
Szeretettel:Zsike

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.