Tara Scott: Lehetőség

Felkapaszkodott a szatyrokkal a buszra, s elindult hátra a megszokott helyére. Ebben a megállóban, ami közel esett a munkahelyéhez, szerencsére még volt szabad hely. Fájtak a lábai, és közel tíz kilométert utazik, amíg hazaér. Az ablak mellé ült, minden nap ugyanarra az ülésre. A két szatyrot letette a lába mellé, és megtámasztotta. A busz döcögve, nehézkesen elindult. Az emberek beszélgetni kezdtek, halk duruzsolás töltötte be jármű belsejét. Ő már hazagondolt. „Valami vacsorát kellene összedobni”- gondolta, s magában rögtön felleltározta a fagyasztó tartalmát. Mindig naprakészen tudta, mit talál benne. Megálló következett. A busz kihúzódott, s lassított. Az ajtó csapódva kinyílt, s egy ismerős arc jelent meg. Intett neki, s a másik nő elindult felé mosolyogva.
- Szervusz, Klárikám!- mondta a barátnője, s lehuppant mellé, miközben a busz nagyot rántva utasain, elindult.
- Szia! A gyerekekhez?
- Igen. Holnap elutaznak két hétre, s addig mi vigyázunk az unokákra a párommal. Mi fizettük be őket egy kis pihenésre a tenger mellé – hajolt közelebb.
- Biztos jól jön nekik egy kis kikapcsolódás a gyerekek nélkül. Ti meg jól kiunokázhatjátok magatokat – mosolygott barátnőjére.
- Igen. Aztán mi pihenünk két hétig – nevetett vissza Klárira. Nálatok, mi újság? Nem lesz még unoka?
- Á, amíg tanulnak addig nem. Tudod, ma először karriert építenek a fiatalok… Ami nekünk kerül sokba. De mindegy-legyintett – csak legyen meg a diplomájuk, aztán ők is elkezdik az életüket – sóhajtott.
A barátnője a következő megállónál, a legtöbb utassal együtt leszállt. Klári még intett neki az ablakból, s a három utassal tovább utazott. A következőnél azok is leszálltak, s az utolsó két megállót, mint mindig egyedüli utasként tette meg. Felcihelődve összefogta a két szatyrot, s elindult az ajtó felé, amikor két ülés között megpillantott egy nylon szatyrot. A sofőrre nézett, de az, az oldalablakon át nézett valamit. Felkapta a szatyrot, s beledugta az övébe. Miután leszállt, sietett hazafelé. Nem akarta az időt húzni azzal, hogy megnézze mit talált, csak szedte a lábát, hogy mielőbb otthon legyen már! Még egy ideig egyedül lesz, csak úgy egy óra múlva ér haza a férje, Laci. Gyorsan lepakolt, átöltözött kényelmes otthoni ruhába, s elpakolta a hűtőszekrénybe a frissen vásárolt holmikat. Aztán leült a konyhaasztal mellé, és szétnyitotta a talált szatyor száját. Egy zacskót vett ki belőle, közönséges hűtőtasak volt csíkokkal díszítve a feliratoknak. Nagyobb volt, mint a tartalma, így többet kellett letekerni belőle, mire kinyílt a szája, s Klári legnagyobb döbbenetére egy köteg pénz hullott ki belőle. Másodpecekig csak hitetlenkedve nézte a pénzt, hozzá sem ért. Aztán megfogta, és el kezdte számolni a csupa húszezrest. A végeredmény egymillió forint volt. Olyan érzés kerítette hatalmába, amit nem tudott volna megfogalmazni. Egy vegyes érzés. Aztán meglátta, hogy valami megakadt a zacskóban. Kivette, és megnézte. Egy személyi igazolvány, és egy lakcímkártya volt. Egy olyasmi korú férfi képe nézett rá, mint ő maga volt. „Ha tudom ki a tulajdonos, lopásnak minősül” – gondolta a képre nézve. „De ha eltűntetem a kártyákat…” - s megijedve a saját gondolatától hirtelen az órára nézett. „Nemsoká megjön Laci, és vacsora még sehol” – szedte össze a pénzt, és a kártyákkal együtt visszacsomagolta. Hirtelen egy kétely kerítette hatalmába. „Lacinak elmondjam? Vagy várjak vele? Nem. Előbb végiggondolom…” – döntötte el azonnal. Míg készítette a vacsorát, szélsebesen pörögtek a gondolatai. Észre sem vette, és már tervezgetett. Mennyi mindent lehet megvalósítani, a régi vágyaiból ennyi pénzzel. Annyira belefeledkezett gondolataiba, hogy mikor megnyikordult a kertkapu, csak akkor döbbent rá, hogy a férje észre fogja venni rajta, hogy történt valami. Besietett a szobába a pénzzel, s a szekrényben a pulóverei alá dugta. Az előszobában a férje éppen letette a kabátját. Köszöntek egymásnak puszival, s igyekezett természetes hangon beszélni. De nem volt elég meggyőző.
- Valami baj van? – szegezte neki a kérdést Laci, miközben az arcát fürkészte.
- Á, csak a front lehet. Fáj a fejem – hárította el a további faggatást.
Szerencsére az esti film után a férje hamar elaludt, így ő nyugodtan folytathatta álmodozásait. Olyan régen esedékes lenne már egy új ülősarok, a gyerekek szobáját is fel lehetne újítani, még ha csak hétvégén járnak haza, és a szüneteket töltik itthon. Nekik is több pénzt tudnának adni. Nyáron elmehetnének együtt valamerre a tengerhez. Aztán hirtelen kijózanodott. „Lacinak mit mondanék, ha megkérdezné, hogy honnan volt a pénz? El kellene mondanom az igazat, mert azonnal észrevenné, ha hazudnék.” Aztán gondolkodott egy ideig. „Ha csak azt nem mondanám el, hogy benne voltak a kártyák… Nem tudnánk, kinek lehetne visszaadni. Akkor nem tudnánk, csak elkölteni… A házra is ráférne már a felújítás.” Kicsit itt is elidőzött, és egyre álmosabb lett. El is szenderedett, mikor hirtelen a férfi képe villant fel előtte. Abban a pillanatban, teljesen éberen nézett bele a sötétbe. „Vajon, mit akart csinálni ennyi pénzzel? Lehet, hogy utazást akart befizetni? Vagy autót akart cserélni? De akkor miért nem vigyázott rá jobban? Ha nekem ennyi pénzem lenne… Sajnálom, jobban kellett volna figyelnie rá.” – s oldalra fordulva becsukta a szemét. „Mi van, ha egy fontos műtéthez kell? Lehet, hogy éppen jótékony célra szánta. Talán egy kisgyermeknek… Talán épp az unokájának… Mostanában annyi ilyet hallani.” – berzenkedett tovább lelkiismerete. Nehezen aludt el, és egész éjjel forgolódott.
Reggel telefonált a munkahelyére, hogy késni fog. Bizonytalanul nyomta meg a csengőt, a névtábla mellett. Pár másodperc múlva lépteket hallott, majd feltárult a kapu, és egy hasonló korú kisírt szemű nő nézett rá kérdőn. Klári zavarba jött. Köszönt, majd táskájából előhúzta a zacskót.
- A férje tegnap a buszon… - nyújtotta a nő felé a zacskót.
- A másik kéz nehezen nyúlt érte, tétovázva miközben gazdája úgy nézett Klárira, mintha jelenést látna.
- Megvan az utolsó fill…- nem tudta folytatni, a másik átölelte, s zokogva borult a vállára. Klári csak állt, és gombóc nőtt a torkában. Valamiféle tragédiát sejtetett ez a helyzet, amibe került. Mikor az asszony meg tudott szólalni, Klárira emelte szomorú szemét.
- Lehet, hogy megmentette a férjem életét… De menjünk be! Ne itt beszéljünk kint.
- Mennem kell dolgozni, szóltam, hogy késni fogok – szabadkozott Klári.
- De hát szeretném megköszönni… Tudja a férjem szívrohamot kapott, mikor hazaérve rájött, hogy elhagyta a gyerekek pénzét… Ha megtudja, hogy hála az ön becsületességének… - sírta el magát újra.
- Örülök, hogy segíthettem. Remélem, mielőbb meggyógyul! De most mennem kell.
Megszorította az asszony karját, és elsietett.
- Legalább a nevét mondja meg, hogy a férjemnek megmondhassam! – szólt utána a másik asszony.
- Klári. Csak, Klári.- s már mosolygott, felszabadultan.

Írta: Tara Scott
2175
hzsike - 2011. február 22. 13:43:54

Kedves Tara!
Ez fantasztikus volt! Olyan remekül jelenítetted meg ezt a kis történetet, hogy teljesen azonosulni tudtam Klári érzéseivel. A vívódásaival, majd a boldog megkönnyebbülésével is.
Szívemből gratulálok gördülékeny, jól megfogalmazott írásodhoz, és a főszereplő nemes cselekedetéhez is.
Sajnos, a mai világban az ilyen "Klárik" ritkák, mint a fehér holló.
Sok szeretettel:ZsikePfft

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.