Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.07.23. 01:52
A feltöltés befejeződött. Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.07.23. 00:47
Kedves Babu, Marika! Köszönöm a jókívánágotokat és Szeretettel köszöntöm a többi Magdolnát Kellemes hetet és jó éjszakat kívánok, Magdi

2019.07.23. 00:14
Jó éjt, szép álmokat kívánok mindenkinek! Heart - Léna Magdolna

2019.07.23. 00:13
babumargaretta , Szaipne Kiss Maria és mindenki másnak köszönöm szépen a névnapi köszöntést. Rose Heart A MAGDOLNÁKNAK boldog névnapot kívánok szere... Bővebben

2019.07.22. 23:20
Kedves Magdolnak! Nagyon Boldog Nevnapot kivanok. Szeretettel. Rose Heart Rose

2019.07.22. 22:14
Szép álmokat kívánok szeretettel! Heart

2019.07.22. 22:13
Drága Magdolnák ! Nagyon Boldog Névnapot kívánok ! Rose Rose Rose

2019.07.22. 20:02
Kedves Józsi. Megkaptam a H.Magazin számát. Köszönöm, hogy helyet kapott benne a versem.

2019.07.22. 19:44
Köszönöm a névnapi jókívánságokat, Szeretettel, Magdi

2019.07.22. 19:34
Indulnak ŐSZI vers és prózaíró kurzusaink! MÁR lehet jelentkezni. Ne maradjatok le róla. Minden kurzuson csak 10-10 főt tudunk fogadni!

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: czekmana
» Online vendégek: 2
» Online tagok: 0
Büki Mátyás: Álom - TIZENHARMADIK TÖRTÉNET (2011. április)

Ébredés

Az osztálytársnőm volt az első szerelmem. Kapcsolatunk minden kis moccanása, kristályujjainak, vagy talán inkább zöldellő, nedvektől dús ága-bogainak növekedése olyan természetességgel, a kinyíló virágok szerénynek vélt, ám mégis inkább szerénytelen bátorságával játszódott le, hogy szerelmünk magával a teremtéssel egyenértékű eseménnyé vált. Tiszta volt, egyedi és komoly.
Ám félre a lírával! Egyetlen körülmény vetett árnyékot kapcsolatunkra – a teremtés sem tökéletes, gondoltam akkoriban bölcselkedve - nevezetesen az, hogy úgy véltem, kedvesem túl érzékeny. Könnyen sírt és néha úgy tűnt, üldözési mániája van. Ez utóbbi enyhe, mondhatnám ártatlan mértékben minden művészetet oktató középiskolában honos – mi képzőművészetibe jártunk - ezt tehát meg tudtam érteni. Nála azonban mintha többről lett volna szó. Nem csak az akkori idők párttitkároktól, besúgóktól, titkos lehallgató eszközöktől való félelme itatta át minden porcikáját – úgy vélte, még a barátaik is elárulják őket. Hanem misztikusabb erőktől is tartott. Úgy érezte, hogy ártó erők megátkozták, őt is, testvérét is, szüleit is, és az egész országot, mindenből méreg csöpög. Igyekeztem komolyan venni félelmeit, de, őszintén mondva, ez legtöbbször nem sikerült. Tudtam ugyan, hogy létezik az államnak ez a titkos figyelő gépezete, embereivel és eszközeivel, de úgy gondoltam, hogy nem minket, tizenhat éves embereket tart szemmel. Szerelmem politika iránti érdeklődése számomra túlzottnak tűnt. És egyáltalán nem véltem úgy, hogy a mindenség, az ország mérgezett.
Álmokat is látott, de nem csak éjjeli, hanem éber álmokat is. Kísértetiessé, félelmetessé vált ilyenkor a külseje, ajkai kicserepesedtek, arca viaszfehér vagy hamuszürke lett, egész testében reszketett, és számomra értelmetlenségnek tűnő dolgokról – kínzókamráról, vesztőhelyről, titkosrendőrökről - beszélt. Szerencsére ezek a rohamok ritkán törtek rá, s akkor is csak egy-két percig, vagy még annyi ideig sem tartottak. Egyszer – másodikosok voltunk már, s a Margitszigeten sétáltunk, március végén - reszketni kezdett, és miközben két kezével görcsösen szorongatva rázta a fejemet, azt sikoltozta, hogy ne fogjam meg az osztálynaplót, mert méreggel van átitatva, ha hozzáérek, akkor mindketten meghalunk. Megcsókoltam, magamhoz szorítottam, igyekeztem becéző szavakkal megnyugtatni.
Kicsit bolondnak tartottam szerelmemet - de ezért még inkább szerettem: az életemet odaadtam volna érte, hogy nyugodjon meg, legyen olyan, mint én, ne legyenek látomásai, ne foglalkozzon túl sokat olyasmivel, ami nem az ő dolga, amihez még - gondoltam akkor - kicsi. Féltettem és óvtam mindentől.
Éltük az életünket, ő az enyémben, én az övében.

A következő tanévben az első padba ültettek, szemben a tanári asztallal, és egy nap, március volt éppen, az első órán a magyartanárnő véletlenül leverte az osztálynaplót és én szolgálatkészen kiugrottam a padból, felvettem és visszatettem az asztalra. Visszafordultamban rámosolyogtam szerelmemre, aki mögöttem a harmadik padban ült. A szívem elszorult, ugyanis láttam, hogy szerelmem arca elszürkül. Hallottam, hogy hangosan felsír, és láttam, hogy kezébe temeti az arcát. A szünetben kérdeztem, mi baja, de nem válaszolt, sőt, az iskola végén arra kért, hogy ne kísérjem haza.
Éjszaka viszont rémálmot láttam: kalapos emberek vettek körül, és az egyik, - az arca az én arcom volt - a szerelmem levágott, viaszsápadt fejét tartotta felém. A vértelen ajkak mozogtak, és azt mondták szemrehányó hangon: figyelmeztettelek, nem szabad semmit sem felvenni, hogyan lehetsz ilyen buta és elővigyázatlan. Izzadva ébredtem fel álmomból, és reggel balsejtelmekkel eltelve indultam az iskolába.
Sejtelmeim valóra váltak. Hiszen az első órán, magyar óra volt, szerelmemet az igazgatóhoz hívták. Sírva jött vissza, csöndben összepakolta a holmiját és elment. Egész nap nem találtam a helyem, s alig ért véget a tanítás, szaladtam a lakásukra. Ott nagy volt a felfordulás. Bőröndök és útitáskák hevertek össze-vissza a lakásban. Szerelmem szülei sápadtan tárgyaltak valamiről, ő pedig, szótlanul ült a konyhai asztalnál, előtte rajzpapír és ceruza, de nem rajzolt. Leültem vele szemben, és aggódva néztem arcát, gyönyörű ajkait, amelyeket most azonban penge vékonyságúra szorított össze. Végül könyörgésemre, hogy szóljon végre valamit, beszélni kezdett. Kicsapták Budapest összes iskolájából. Szeret, szeretni fog örökre, de az, hogy álomvilágban élek, hogy fogalmam sincs a valóságról, már megismerkedésünk első percétől fogva riadt csodálkozásra késztette. Abban is bizonytalanná tette, tényleg összeillünk-e. Azt sem fogtam fel, kik ők, hogy édesapja ellenzéki író, akit a rendszer üldöz, nem enged érvényesülni, és akinek most, miután aláírt egy emberjogi nyilatkozatot, el kell hagynia az országot. Szétrobban a család. Őt nem tudják magukkal vinni. Debrecenben élnek a nagyszülei, ott fogja befejezni az iskolát, azt megengedték a belügyesek. Egyébként jobb lett volna, ha nem jövök hozzájuk, mert még magam is bajba kerülök, tele van titkosrendőrrel a környék.
El akartam mondani, hogy kiiratkozom az iskolából, vele szeretnék élni, elmegyek vele Debrecenbe, ott is lehet grafikát tanulni, ám mintha kitalálta volna a gondolataimat, tiltó mozdulatot tett. Szó sem lehet róla, mondta, maradjak csak itt Budapesten, de most viszont gyorsan menjek haza. Megcsókoltam a száját - még mindig azt hittem, hogy nem utoljára. Nem csókolt vissza. Ekkor már kezdtem felfogni, hogy eddig valamit tényleg nem értettem a körülöttem levő világból. Szótlanul ültem kedvesemmel szemben, majd megsimogattam az arcát és eljöttem. Nem vettem észre, hogy a függőfolyosó túloldalán egy ember, akiről érkezésemkor azt gondoltam, ablakot mosó lakó, most utánam indul. Alig értem ki a kapun, hátulról megkopogtatták a vállam, hallottam, ahogy azt mondja valaki, álljak csak meg egy szóra. Megfordultam, egy kalapos arc meredt rám, és ez az arc kísértetiesen hasonlított az enyémre, csak vonásai öregebbek és fáradtabbak voltak. A férfi igazoltatott, majd arra kényszerített, hogy üljek be egy ott várakozó autóba. Bevittek a rendőrségre, rendőrök vettek körbe, az ő arcuk is az enyémre hasonlított, csak még az előbbi arcánál is öregebbek és ráncosabbak voltak, kihallgattak, honnan ismerem ezeket az embereket, ki vagyok nekik, mi közöm hozzájuk, s mikor végeztek, azt mondták, most elengednek, de ha megtudnak rólam valamit, akkor nagy bajba kerülök. Menjek haza, kérjem meg apámat, adjon két csillagos pofont – hangosan nevettek – de akkorát, hogy a fal adja a másik kettőt. Jó csillagvizsgálást kívánva kilöktek a rendőrség ajtaján.
Kedvesemmel még leveleztünk egy ideig, és egyszer el is utaztam hozzá, három héttel elköltözése után - szülei még egy hétig maradtak - de csak szomorúan nézett rám, hiába csókoltam, öleltem, hideg és elutasító maradt. Érettségi után szülei után utazott, Amerikába és ott egyetemre járt, majd megházasodott.
Éljük saját életünket, ki-ki a magáét.

Írta: Büki Mátyás
2135
mami - 2011. április 21. 18:12:17

Kedves Tollforgató!

Még szerencse, hogy csak álom volt, még akkor is, ha ily szépen van meg írva.

Szeretettel: Jártó Róza

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.