Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Jártó Róza: Fatális tévedés – NYOLCADIK TÖRTÉNET (2011. június)

Kékmadár

Hatalmas vihar csapott le a városra. A dörgéssel és sűrű villámlásokkal tarkított átláthatatlan vízfüggöny látványa rémülettel töltötte meg szívemet. Első emeleti lakásom ablakában állva bámultam az esőt.
- Még pár perc, és indulnom kell – gondoltam.
Önkéntelenül az asztalra kikészített esernyőre néztem. Hát ez most nem sokat segít. Tudtam, hogy még ki sem nyithatom, úgyis kitépné kezemből a szél. Eszembe jutott, hogy a szekrény aljában, a kidobandó holmik között van az esőköpenyem. Kapkodva elővettem. Magamra ráncigálva indultam a buszhoz. Abban reménykedtem, hogy az eső miatt késve fog érkezni. Leérve a földszintre jobbra-balra való köszönések közben vágtam át magam a lakótársakon, akik az eső elálltát várták. Én, minden esetre elindultam.
A megállóban a szokásosnál jóval többen voltak. Nem is fértem a fedett rész alá. A szatyrom a karomra téve, a kezemmel próbáltam az esőköpenyt összefogni, hogy valamelyest védve legyek az esőtől. Akkor egy férfi állt elém. Így a hátamat a megálló védte, elől meg a férfi takart ki a zuhé elől. Egyre többen lettünk. Ép arrébb akartam lépni, hogy másnak is jusson hely, mikor oda szólt a férfi.
- Maradj! – csak ennyit mondott.
Akár meg is ijedhettem volna. Valamiért mégis éreztem, hogy biztonságba vagyok. A férfi mellettem benyúlva, kezével a megálló oldalához támaszkodott. A várakozó tömeg meg szépen a kinyújtott karhoz nyomott. Éreztem a hevesen verő szívdobbanást. Éreztem a felém áradó vágyat. Éreztem a biztatást, hogy ne féljek, itt vagyok, megvédelek. Téged. Áradt felém az üzenet. Így hát álltam, de mit is tehettem volna mást.
- Na, most jól sarokba vagyok szorítva – gondoltam.
Fejem, engedve a nyomásnak, a karjára hajtottam. Irgalmatlanul jó érzés kerített a hatalmába. Ötödik éve éltem egyedül a lányaimmal. Ez idő alatt ez az első, amikor egy férfi a karjában tartott. Hát ki akartam élvezni minden percét. Szép volt a férfi, nagyon szép. Sötét, hullámos haj keretezte markáns arcát, a szeme olyan, olyan mogyoróbarna, mosolygós. A karjából áradt a férfiasság. Igazából ilyen szép fickót nem is láttam, legfeljebb a moziban a filmvásznon. A pillanatból több perc lett, és még mindig így álltunk. Vártam, hogy mikor vált át a kedves arc, csúfolódóra, hisz akaratlanul is kiütközött arcomra az egész lelkem. Éreztem, ahogy a tömeg megváltozik. Tudtam, ez azt jelenti, itt a busz. Vége a pillanatnak. Ez is elszállt. Magamban szépen elbúcsúztam tőle, megköszönve a sorsnak ezt a szép, pár percet. Egy kis időre csupán, de valakinek én voltam a fontos. Megpróbálva sodródni a tömeggel fejem a busz felé fordítottam. Legnagyobb elképedésemre a férfi a két karját óvón kitárva, lökött az ajtó felé. Így elsők között sikerült fellépnem a lépcsőn és lehuppannom az üres, szélső ülésre. Ez meg, egyik lábával belépve az ülés és az előttem levő ülés hátoldala közé, oda állt mellém. Azt lent is láttam, hogy vállas, de jó magas is volt a férfi.
Na, nem! Ez egy gyönyörű férfi! Ennek én, nem tetszhetek! 36 éves vagyok, elvált, plusz két gyerek, tele adóssággal. Meg kövér is vagyok, meg kócos.
Itt valami nem stimmel, jelzett a józan ész. Befordult a jármű a munkásszálló előtti megállóhoz. Simogató kezet éreztem arcomon. A világ legcsodásabb hangja kívánt nekem, további jó utat. Hát nem csak a további két megállónyi út volt jó, de az egész napom. Alig vártam a tizenhat órát. A vihar elszállt, a jóllakott természet minden báját bemutatva, ragyogott. Ilyen szép napon előfordult, hogy gyalog mentem haza, hogy mozogjak egy kicsit az egész napos ülőmunka után.
Most a buszt választottam. Éles kanyar után ért a jármű a munkásszálló megállójához. Ott volt. Állt. Élesen vizslatta az utasokat. Az utolsó pillanatban látott meg. Már csukódott az ajtó, de Ő felugrott.
- Kösz – szólt oda a buszvezetőnek.
Belepirultam az izgalomba, a várakozásba. A másik oldalon, az ablak melletti egyik ülés szabad volt. Leült. Áthajolva hozzám oda szólt, hogy a Táncsics utcai megállóban szállunk le. Szerintem, még a lábamon a kisujj is elpirult olyan piros lettem. Máig sem értem, hogy mi bénított meg. Többek állítása szerint is okos, megfontolt, komoly, tanult nő vagyok. Csak három betűt, az n-t az e-t és az m-t kellett volna kimondanom. De nem. Én leszálltam a Táncsics utcai megállóban. Ő is. Innentől elvesztem. Volt madárcsicsergés, volt kikelet, volt minden szép és jó, még harsona is, csak józan ész nem volt. Számomra innentől csak két időszak létezett. Tamás előtti és Tamás utáni. Természetesen a Tamás előtti időszak volt az, ami elvesztette minden jelentőségét. Pár nappal az egész további életemet befolyásoló és meghatározó találkozás után hivatott főnököm. Félretéve, a rá oly jellemző udvarias, kedves, megértő hangnemet, nyersen közölte, hogy csalódott bennem, de nagyon.
- Tudom én, egyáltalán, hogy ki ez a Tamás? – harsogta, legnagyobb elképedésemre.
- Tamás egy b ű n ö z ő – lihegte megvetéssel az arcomba.
Egy szót sem tudtam kinyögni, miközben minden vér kiszaladt az arcomból. Erőmből csak arra tellett, hogy pár nap szabadságot kérjek.
Lakásomban, mert pár napi kapcsolat után oda költöztettem a munkásszállóról, Tamás fogadott. A konyhából jött elém, kis köténnyel a derekán. Ragyogó rend a lakásban, még a lányok szobájában is. A konyhából felséges illat szállt felém. Rám nézve láttam rajta, hogy tudja, hogy eljött a pillanat a vallomás tételre. Az a gyönyörű, nagydarab ember remegve ment a bőröndjéhez. Kinyitotta és kivett egy vastag borítékot. Abba volt a bűne írásba foglalva, amit a Magyar Népköztársaság Nevében egy év és hat hónap börtönnel „jutalmaztak”. Leülve a fotelba, olvasásba fogtam. Még hallottam az ajtó csukódását. Most nem érdekelt. A sorsom volt a kezemben. Ezek a sorok mondják meg, hogy hogyan tovább. Elolvastam a bírósági ítéletet, egyszer, kétszer, háromszor, sokszor. A lényeg az volt, hogy aznap, életében először, berúgott, majd beavatkozott egy rendőri intézkedésbe, amit abban az állapotban túlzónak talált, és rendőröket ütött meg, nagyon. Innentől bűnöző!
Rám a munkahelyen hatalmas karrier várt. Engem jelöltek csoportvezetőnek. Döntenem kellett. Arról, hogy jól vagy rosszul döntöttem e, megoszlanak a vélemények. Egyik oldalon vannak az ismerősök, az ismeretlenek, a munkatársak, a barátok, akik állítják, hogy fatális tévedés volt egy ekkora karriert eldobni egy bűnözőért. Másik oldalon voltam én és a két lány, a családom, akik életét meg változtatta Tamás. A kedvességével, a szeretettével, a család mindenek előtti gondolkodásával és viselkedésével. Ha a most huszonhárom éves Tamás fiamra nézek, aki már tíz éve kénytelen félárvaként élni, tudom, hogy ha ez a döntés, tévedés volt is, nem az én tévedésem.

Írta: Jártó Róza
2135
mami - 2011. július 01. 05:21:58

Kedves Torma Zsuzsanna!

Köszönöm kedves soraidat. Remélem, hogy egyre többen jönnek rá, hogy a család a legnagyobb érték az ember életében.

Kedves Jega!

Köszönöm, hogy olvastál, annak különösen örülök, hogy tetszett.

Kedves Zsike!

Az életben sokszor kell dönteni, és, hogy jól, vagy rosszul döntöttünk e, azt csak az idő mondja meg.

Kedves Katalik!

Milyen jól mondod, bizony a szív hozza meg a legjobb döntéseket.

Tibor! Kedves Barátom!

Az élet sokszor teremt olyan helyzetett, hogy egy pillanat alatt kell döntéseket hozni, és hogy jól, vagy kevésbé jól döntöttünk e, arra csak az idő ad választ. Egy biztos, aki nem "dönt" sosem tudja meg, hogy mit nyert vagy veszített az élet adta ajándék által.

Drága, Aranyos Veronika!

Köszönöm, hogy olvastál. Annak különösen, hogy tetszett a történet.

KÖSZÖNET A 221 OLVASÓNAK, AKI FELKERESTE A KÉKMADARAT!!!

Szeretettel: Jártó Róza

2603
orkutya - 2011. június 23. 22:54:42

Jó, és érdekes a történet, és a fatális tévedés is nyomon követhető: a főnököd tévedett, - de nagyot! -, amikor azt hitte, hogy a karriered fontosabb lesz számodra, mint a rendezett, boldog családi életed. Üdv: Tibor

2175
hzsike - 2011. június 06. 21:18:02

Kedves Tollforgató!
Jó kis történet volt. Szerencsére a tévedés nem volt"fatális", sőt, lehet, hogy még tévedés sem, Lásd:"Kistamást!"
Üdvözlettel:ZsikePfft

1423
Jega - 2011. június 01. 22:50:43

Gratulálok kedves tollforgató ehhez a kitűnő íráshoz. Nagyon tetszett. Üdv. Jega Ibolya

230
Torma Zsuzsanna - 2011. június 01. 19:26:54

Kedves Tollforgató!

Igen jól megírt történet és a vége nagyon meghatott.
Az "előítélet" néha nagyobb az emberekben, mint a jóérzés.
Azt hiszem, jól döntöttél, mert volt bizalmad a "börtönviselt" Tamás iránt, aki végül viselkedésével, gondoskodásával, szeretetével és kedvességével megszépítette családod életét és megajándékozott még egy fiúval is.
Megható és szép történetedhez gratulálok!

Üdv.: Torma Zsuzsanna
Smile

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.