Kenéz István: Emlékképeimből. /Részlet/.

Emlékképeimből.... /könyvrészlet.../

* Ha nincs jövőd, akkor legalább élj a mának, de hagyd a múltat, had pihenjen. *
* A múlt már nincs, a jövő még nincs. Egyetlen valóság van. Ez pedig a jelen. *

Megszívlelendő gondolatok ezek is. Azonban e sorok írása most mégis rákényszerít arra, hogy a múltamba elmélyedve előhozzam a fontosnak tartott történéseket s a velük kapcsolatban felmerült gondolatokat. Ilyet azonban csak az tehet, aki mögött lassan kirajzolódik egy életrajz és lassan olyan távolságba kerül a történtektől, hogy valószínűsíthető lehetősége lesz a tárgyilagos és elfogulatlan, érzelmektől letisztult közlésre.
Jó pár évvel ezelőtt a rádiót hallgatva figyeltem fel egy érdekes visszaemlékező riportra, melyben Horváth Teri, a "parasztkarakter" szerepkörbe beskatulyázott színésznő mesélte el bekerülését az egykori Horvát Árpád Színészkollégiumba, és első találkozását, megismerkedését Soós Imrével, az igen rövid életű, de legendás hírűvé vált színésszel, akire leginkább a Ludas Matyi és a Körhinta című filmek főszerepeiből emlékezhetünk.
Az 50-es évek szocreál színházpolitikája, vidéken keresett, főleg paraszti származású, de tehetséges színi növendékeket, akik megfelelhettek Aczél elvtárs elvárásainak is. A cél az volt, hogy új káder arcok kerüljenek a filmkockák és a színpadok akkori nézőközönsége elé a dolgozó nép és gyerekeinek szeme elé, az élet valósághű ábrázolásának, és azok autentikus szereplőinek tolmácsolásában.
Felfedezettként így került be, többek között Horvát Teri is a kollégiumba. Az iskolaévad kezdetén érkeztek lassan, sorban Budapestre, az országból felvett új hallgatók. Ő már akkor vagy három napja volt lakója e kollégiumnak, és hiába sokadmagával, mégis rendkívülien egyedül érezte magát és nem találta helyét. Jóformán szóba se álltak vele a főleg idősebb és Pesti hallgatók. Így hát bánatába kiállt egy kicsit az utcára sírdogálni és szomorkodni, amikor meglátott közeledni egy magas mezítlábas parasztsuhancot, vállán átvetett csizmáival és kis tarisznyájával, amiben szegényes holmiját hozta. Hát te is ide jöttél? – rohant eléje. Hát te is paraszt vagy? Kérdezte, és megölelték egymást. Most már nem leszünk egyedül, állapították meg megismerkedésük első szavaiban. Barátok is maradtak, amíg a tragédia be nem következett.
Szokás volt ott akkor, hogy minden új jövevénynek az első estén, fel kellett állnia, elő kellett lépnie, mint leendő előadónak és be kellett mutatkoznia.
A kollégium tájszólással beszélő vezető színésze /talán: Rózsahegyi Kálmán /, azon az első estén fel is szólította Soós Imrét – emígyen: "No pacák, jöjj ki ide, elénk, és mondd el az é-let-raj-zo-dat"!
És akkor a "Pacák" félszegen és kezét tördelve, egyik lábáról a másikra állva, csöndesen csak annyit tudott mondani: "Hát – kéröm-szépen, - né-köm még nincsen élet-rajzom." ----
S hogy ez milyen igaz volt, s hogy tényleg csak ezután kezdődött minden... – folytatta a visszaemlékező elbeszélését Horváth Teri.

És így vagyunk, bizony ezzel mi is, mindannyian. Kinek mikor kezdődik el az "életrajza" és mikor és mivel ér véget, az már részben rajtunk is, környezetünkön is múlik, és hiszem sorsunk előre megírt, és általunk mégis ismeretlen, könyve szerint.

Mivel már említettem, hogy számomra a felhőtlen gondtalanság 7 éves koromban hirtelenül véget ért, - kellett, hogy kezdetét vegye az életrajzom. Az Újvárosi évek, nehezen és révületben teltek. Csak lassan és nehezen tudtam felfogni, hogy mi is történt körülöttem, velem és hogy kerültem oda, és hol is vagyok. Magamra igazán, talán, csak a Susáni "visszaköltözés" után találtam, ahol már mint szintén említettem a levegő is más volt.
Első és rövid ideig tartó közösségi élményem az óvoda volt. A második igen meghatározó közösségi élményt a Susáni iskola úttörő közössége jelentette, ami sok mindenben segítségemre volt. És itt szó sincs arról a politikai hablatyról, amiről többek között, vadul elkötelezett iskola igazgatónk oly sokat szónokolt, hogy majd a kommunizmusban megszűnik a pénz. Mindenki érdeme és szorgalma után vásárolhat úgy, hogy csak bemegy egy áruházba és ráadják az általa kiválasztott kabátot, amiben szépen és boldogan kisétálhat. Valahogy én már akkor röhögtem ezen magamban, pedig a hülyítés akkoriban nagyon hihető módon és magas fokon ment.
Valamit azért nem láttam stimmelni. Azt tudtam, hogy már a szocializmus alapjait leraktuk, sőt már építjük is cefetül és, hogy nagyon jól haladunk, és hogy egyre egyenlőbbek vagyunk.
Otthon a mi asztalunkon az étel és a ruhatárunk változatlan szegényes voltában ez csak nem akart mutatkozni. És ezt még betetézte nálam egy azóta el nem felejtett un. 'osztálybuli' úgy Mikulás napja körül...
Nem írom le a nevét, mert nincs jelentősége, annak a volt magyar tanáromnak, aki költő hírében is állt és sorozatosan voltak megjelent versei a Csongrád Megyei Hírlapban. Mindig el is olvastam őket. Az iskola is büszke volt rá, de érdekes módon az osztálytársaim is rajongtak érte, felnéztek költői nagyságára és "jó fej" tanárságára. Nekem nem tetszettek sem a versei, sem az egyénisége, pedig a magyarért, főleg a versekért már akkoriban fokozott érdeklődést tanúsítottam. Persze ezt soha nem közöltem vele, hisz a tanár tekintélye a diák számára íratlanul is kiváltság volt, bármennyire pajtáskodtak, jópofiskodtak egyesek diákjaikkal. Ezt sem szerettem. Számomra egy tanárnak igen is legyen tekintélye, távolságtartása, ha nagy szakmai tudása, pedagógiai tehetsége ezt megalapozta. Nála szerintem ez sem stimmelt. Később derült csak ki, hogy tanítani is csak valamilyen politikai érdemeinek elismeréséül, alányalásból engedték. Évek múlva, mintha börtönbe is került volna és nem politikai okokból – rémlik vissza valami.
Szóval nem szerettem, és ezt ő megérezhette, mert kölcsönös volt közöttünk az un szimpátia.
Azon a bizonyos osztálydélutánon ő volt az ügyeletes felügyelő tanár, s mint jó tanár, hogy mindenkit /főleg a serdülő lányokat/ jobban szeme alatt tudjon tartani a folyosóra ült ki a teremajtóba és volt pofája egész este több kiló narancsot megennie a szemünk láttára. Egymás után bontotta ki őket, órákon keresztül kéjes vigyorral, és csak úgy csurgott az újai között a feltételezhetően mézédes sárga lé. Narancsillatot árasztva mindenfele, talán még az utcai járókelők orra alá is.
Mindezt akkor tette, amikor mi gyerekek otthon, leginkább csak Karácsonykor láthattunk narancsot a fenyőfa alatt ritkaság és ajándékképpen, vagy ha Keresztanyámék csomagban küldtek néha, vagy jövetelükkor hoztak magukkal pár darabot. Akkor se eshettünk neki, hanem csak minden este egyet felbontva, és annyi fele osztva gerezdjeit, ahányan voltunk a felnőttekkel együtt.
Amikor Pestre végleg felköltöztem és elhelyezkedtem, az első fizetésemből, elsők között úgy vélem vettem egy kiló narancsot, és fel sem álltam addig, amíg az utolsó gerezdet is le nem nyeltem, és azt hiszem hagytam hogy könyökömig follyon az az édes, ragadós, jó szagú, sárga lé.
A sokat ígérő politikai eszmefuttatásoknak én már azóta nem hiszek, és ha finoman akarok fogalmazni, szintén azóta, - nem szeretem a politikát.
És ezt mindannak ellenére kell állítanom, hogy nagyapától nem ezt tanultam. Tanítása szerint politikusabbnak kellene lennem. Ő ugyanis a maga módján nagy politikus volt, úgymond haladó szellemű, amiért kortársai sokat is vitáztak vele. Nagy szociáldemokrata volt, hitt a szocializmusban és az annak eredményeként eljövendő jobb időkben. Mondogatta mindig is nekem, hogy szeretne látni engem nagy koromban, hogy nekem mennyivel jobb lesz majd az életem és hogy belőlem biztosan lesz valaki, akire majd ő nagyon, nagyon büszke lehet.
Édesem!, - talán tényleg szebb és jobb lett az életem, és kicsit a világ is, de jobb, ha most mégsem látsz, mert lehet hogy mégis szégyellnem kellene magam, a biztosan elmaradt büszkeséged miatt.
De köszönöm neked reményedet, a hitet és az akkor utamra indító kedves biztatásodat.
Úgy voltál Te ezzel, mint *korod* Szántó Kovács Jánosa, akit a politikai tárgyalásán arról kérdezték, hogy mit és miért hisz, és bízik annyira, ama szocializmus eget rengető szép eszméibe?
És amire ő ekképpen válaszolt:
"- Ha egy öregember kimegy a szőlőbe és útja közben a földön talál egy diószemet, lehajol, felveszi és kertjében elülteti, holott jól tudja, hogy ő maga annak a gyümölcsét már nem eheti, de reméli sőt hiszi, hogy annál inkább unokái, a jövő nemzedék – biztosan élvezni tudja."
Nagyapa, ha most élne, biztosan nagyon csalódott volna, és mentegetőznie kellene, hogy ő nem így gondolta el a történteket....

/a könyv folytatódik.../

Budapest, 2002. január...

298
keni - 2008. november 30. 13:44:25

Számomra, nagyon kedves - fenti olvasóim és hozzám-szólóim !
Mindegyikőtöknek köszönöm, hogy olvastatok és időt töltöttetek, azzal, hogy még írjatok is alá - no meg - értékeljetek.
Fogadjátok ezért - hálámat és köszönetemet
Tőlem / keni / Szeretettel !

277
farkas viola - 2008. november 21. 20:41:27

Kedves Keni!
Jó olvasni az írásodat, élvezetes, dokumentum-szerü és mindig érdekes.
Gratulálok.
Szeretettel: Viola

366
MajorGabi - 2008. november 21. 18:33:09

Kedves Keni !

Olyan érdekes ! Mikor olvasom írásaidat, olyan mintha egy fotelben ülnék és hallgatnám a régi emlékeidet egy szép állólámpa homályában. Szinte hallom a hangod, pedig nem ismerlek !

Köszönöm ! Major Gabriella

230
Torma Zsuzsanna - 2008. november 21. 09:56:49

Csodálattal olvastam, kedves Kenéz István, ezt a szép visszaemlékező történetedet is. Annak is örülök, hogy írásod elején megemlítetted Horváth Teri és Soós Imre találkozását, akik számomra, akik régi szép magyar filmek főszereplői voltak.
S most eszembe jutott Sánta Ferenc is, aki nem is olyan régen hunyt el, akinek egyik novellájában mondja az öreg a fiának, hogy vetünk, még akkor is, ha nem tudjuk, hogy aratunk-e. Most nem akarok rossz címet írni, ezért nem említem a novella címét... valahogy már én is kezdek az emlékezetkihagyás útjára lépni.

Örülök, hogy olvashattam írásodat!

Üdv.: Torma Zsuzsanna
SmileSmileSmile

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.