Lovas József Pál: És akkor ránk sötétedett (2012. december)
És akkor ránk sötétedett

Meddig tud Ember maradni az ember?
Hol a határ, amikor már elaljasul? 
kérdezted egy lehetetlenül borús napon,
rosszkedvünk telén hideg eső verte
az ablakunkba hajló platánokat, emlékszem,
a párkányon egy magányos veréb talált
menedéket, figyeltük komótos tollászkodását,
szavakban megsajnáltad, mintha csak
elfelejtetted volna, hogy néhány perccel
azelőtt még te is csuromvizesen kértél
bebocsátást. Elázott ruhádat simogatva
szabadkoztál, szabadkoztunk, mint két
gyerek az első randevún, amire végül is
találhat megfelelő magyarázatot az ember,
ha nagyon akar. Te inkább elpirultál,
vetkőzésed gyönyörét élvezve láttam,
ahogyan elpirulsz, Istenem, milyen szép vagy!,
mondtam akkor... a köpenyembe már nem bújtál bele.

A rezzenéstelen csendben kitárt karomban
leltél menedéket, tested görcsösen összerándult,
átöleltelek, sírtál is a vállamon. De hát soha nem
volt szükséged bátorításra, nem a te hibád,
azon a lehetetlenül borús reggelen rossz
napot fogtunk ki mind a ketten, van ilyen.
A főnöködről beszéltél, gyarló ember,
visszaélt gőgös hatalmával, mondtad olyan
hévvel, hogy szinte már magam előtt láttam
az átkozottat, ahogyan szennyes kezét kéjes
gyönyörrel rád emeli. Nem feküdtél le vele,
s lám, ázott kis veréb, a dupla vagy semmi
játékban te húztad a rövidebbet.
Senki nem állt melléd a bajban,
s mire észbe kaptál, már nem volt munkahelyed…
…és akkor ránk sötétedett,
rosszkedvünk telén csak az eső verte nagy búsan
az ablakunkba hajló platánokat.

Lovas József Pál
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.