Mentes Mátyás: Ablakomra tapad
Ablakomra tapad

Ablakomra tapad,
Az évszak hideg arca,
Hangulatomhoz híven
Tovább fekszem.
Álmosít duruzsoló,
Halk szava.

Várom, hogy mozdulatlan csönd legyen.
De ebben a szellemjárta lakásban,
Ez lehetetlen.

Mert, mikor már majdnem szétpasszíroz a némaság,
Finom talpával nehezedik küszöbömre szellem uraság,
És megpattintja fülemben az éteri mozdulatlanságot.

Így, apró vibrálások közepette,
Tevékenykedik az idő.
Nehéz önmagából önt harangot,
Melyet számomra megtermelt percei, kongatnak.

Nincs némaság,
Akármennyire is próbálok,
Úgy tenni, mint egy halott,
Csitítgatom a tudatot,
Magamban egy újabb önvalót
Csak váratlan találhatok.

Kiszipolyozott jellemem
Utánpótlására kereshetem,
Nálam erősebb uzsorását,
Kifogyhatatlan energiaforrását,
Mert úgy érzem, nem bírom,
És a konyhai üvegasztalt,
Ami egyidős velem, felborítom.

Harag nem ítél el a világtól.
Hiúság és sértődöttség nem vakít büszkévé,
Viszont foltozott valóm férce,
Nem bírja a dörzsöt.
Testemen képződött lyukakon keresztül,
Kopik el az örömöm.
3439
titus56 - 2014. február 07. 09:44:05

Kedves cummandare!

A belső, kicsit filozófikus gondolat-kapcsolatok, elme-rezdülések, ennél akár többre is érdemesek lettek volna.

titus56

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.