Nagy Csaba: Korhadt...
Korhadt...

Korhadt
ágként
állok
esőben
és
fagyban
moha
ette
s
fedte
be
testem
s mégis
kősziklaként
magányosan
állok

se támaszom
se védőszentem
s lassan
az elmullásnak
behódolván
közeleg
a sanyarú
vég

De talán
felvirrad
a remény
szikrázó
fénye
mely majd
felemel
s nem maradok
a lélekvesztő sötétben…
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.