Mentes Mátyás: Harang nélkül
Harang nélkül

Harang nélkül borul fénybe,
A hosszú utca túlsó széle.
Nem riadnak föl az apácák sarki házukban.
Lassan duruzsolnak a falak és a vasrácsok,
Finom melegtől áthatva ölelik az ablakokat kívülről,
Buggyos, lógó hasukkal,
Amit talán egy istenfélő kovács kalapált nekik,
Ez előtt jó sokkal.

Kertjüket belülről némán nézik,
Napi teendőiket magukban számolják,
Imáikkal menteni próbálják,
Istentől, istennek
Az általa teremtett világát.

Az étkezőben vannak.

Az egyikük, ki már vén, és lassan csoszog,
A többiekhez képest alig evett,
Az évek toltak a vállára,
Tapasztalatból kevert,
Számára elegendő bölcseletet.

És ugyanez a cél, mint példakép,
motoszkál a körben ülő fiatalabbak szívében,
Hosszú évek híján gondolataik még rendezetlenül állnak,
Viszont türelmük és hitük mértéktelen.

Azonban egyikük még semennyire nem nyúlt tányérjához.
Bűntudata magasztos, kiemeli az ebédlőből,
És a többi némán irigyli,
Hogy van neki miért vezekelni.

Viszont én is láttam miért.
És talán egy egész házsor látta,
Egy esti ok, amiért a táplálékát testétől megvonta,
Hogy sötét utcákon lépkedett,
És közben pedig egy férfi kísérte haza.

A zárda kapujában,
hosszan nézték egymást tüzesen,
felettük némán lógtak a pocakos vasrácsok
az ablakkereteken.

Ajkuk összeért,
És a sarkon igazi szenvedély ragyogott.
A lány gesztenyebarna haján,
Ami a kalapja alól,
A derekáig lógott.

A percek ekkor,
Számukra talán,
Hosszúra nyúltak,
A zárda ablakai,
Öreg függönyeikkel,
Szürkén hunyorogtak,

Majd a hatalmas,
Diófa kapu,
Résnyire kitárult,
A lány eltűnt mögötte,
A férfi még állt egy darabig
Aztán távozott sietve.

Nem volt ő magasztos nővér,
Valójában csak egy csupa szív lány,
Szerelemtől nem fogyott a reggelije,
Hidegen csillogó tányérján.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.