Nagy Csaba: Lázálom...
Lázálom...

álmodom:
magányos utam cédrusaim közt vezet
messziről ormótlan házak intenek
kopottas,üres szavak
melyek keserűen hozzám kuporodnak
egymáshoz
hajolnak a fáradt pillanatok
oly’ búskomoran hallgatok
köd takarja
a hajnalt,
burokként alant
tenyeremben hallgat a mélabús csend
fájdalmat hozott
a megtört horizont
az úton nehézkes lépteimnek
a földön félig üres üvegek
megrekedt sóhaját
időtlen némaság feszíti
a boltozatra álmatlan árnyát
megannyi felhőkből
szabadult hópihét
mely most éppen földet ért
könnycseppé válik
halkan, csendesen
a dermesztő borús éjjeleken
legördül a
rideg arcokon
s beragyog
minden kicsiny ablakon

4878
csabi6669 - 2014. december 15. 00:07:19

Köszönöm szépen örülök hogy tetszik nektek Smile

4993
Vali-mami - 2014. december 14. 00:16:23

Kedves Csaba !

Mondhatnám "álomszép "vers.
Rendkívül finom sejtésekkel idézel meg pillanatokat.
Magányos sétádon mélabús gondolatok kísérnek.
Szinte "hallani a csendet".
Nagyon finomra hangolt mondanivalót hordoz a versed.

Üdvözlettel:Vali m.

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.