Gliba Gabriella: Emlékvihar
Emlékvihar

Sötét az éjszaka. Az álmok elkerülnek.
Forgolódom, lelkem adnám a reggelnek,
de oly messze még, az éjszaka fénye jár szobámban,
majd hirtelen, mint rabló megtámad.
Fejem kábultan hull a párnára, s kezeimet lefeszíti,
lábaimat fogja, s arcomat meríti
mély zubogó víz forgatagába,
magával ránt emlékeim viharába.
Tombol, mint vad, dühös tenger.
Ide-oda dobál, apró sebekkel
telve már a lelkem,
konokul meg-megráz, s kérdőre von engem,
hogy mit tettem a múltamban,
örömömben, bánatomban kivel osztozkodtam.
Jó voltam-e, vagy rossz, vádoló, vagy vádlott?
Ártatlan, vagy bűnös, barát, vagy kijátszott?
Gyáva voltam-e, vagy mertem tenni, mikor kell?
Elfutottam, vagy szembenéztem a fegyverekkel?
Hű voltam-e, vagy hűtlen?
Adtam-e, vagy elvettem?
S én, mint bűnös, kihallgatójának vallani kezdek,
könnyeim fojtogatnak, kezeim remegnek.
Kérdéseit nekem feszíti, falhoz szorít,
hisz, majd meggyanúsít.

Forgolódom. Az éjszaka vallomásomtól terhes…
Kiderült az igazság.
Én vagyok az ártatlan, s én vagyok a vétkes.

Várom a reggelt, mert a sötét éjszaka, sötét emlékeket szült,
fájó igazságot, s lelkem, sebeimből bugyogó vérembe elmerült.
Várom az ébredést. Így imádkozom:

Óh jöjj nappal, virradó reggel, s hozd magaddal a fényt,
hozd magaddal a szép emlékek bársonyos füzérét.
Akaszd nyakamba, hogy magamba szívjam édes illatát,
hogy enyhítsem vele megsebzett szívem fájdalmát.
Vond fel fehérlő vitorládat, s kapjon bele a felejtő szél,
s vigyen el a holnapom ismeretlen partja felé.
4736
Hespera - 2015. január 28. 18:10:24

Elgondolkodva olvastam.
Viharos volt ez az éjszaka, annyi bizonyos. A lélek vívódásaitól terhes.
Jó, hogy elcsendesülés a vége.
Hespera

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.