Kasza Peter: Egy séta a szürke parton (2015. március)
Egy séta a szürke parton

Ez nem egy történet, nem igazán, talán nem is
történt meg, vagy legalábbis nem velem.
Mindenesetre elmesélem, legalábbis azt, amire
én magam emlékszem belőle. Ha megtörtént.
Ha velem történt meg.

A tengerparton sétáltam, emlékszem - talán
a kavicsok ropogására a lábam alatt, a sós permetre,
amit az egyre hevesebb szél vágott az arcomba.
Az ég olyan volt, mint a kopott gránit, karcos és közönyös,
pont olyan, amilyenre számítana az ember egy ilyen napon.
Esett az eső.
Ólomszerű esőcseppek hullottak alá
a faszénre emlékeztető fellegekből: szürkék és lomhák. Nehezek.

Nem emlékszem pontosan hány óra lehetett - ha volt is valamennyi,
a Napot nem láttam felhők és a sűrű köd miatt, de a fénye még ott volt:
tompa és opálos derengés. Talán délután volt, közelebb éreztem
magamhoz a napnyugtát, mint a hajnalt. Ilyenkor a levegő megáll
a világgal együtt, és vesz egy mély lélegzetet, mielőtt a sötétségbe merülne.
Igen, talán késő délután lehetett.

Ekkor láttam meg az öregembert.

Ott állt, kiugró szirten a tenger háborgó habjai felett és a hullámokat nézte.
Lassan bontakozott ki előttem az alakja, de amikor egész közel értem,
tisztán láttam. Háttal állt nekem félig-meddig, talán oldalvást inkább.
Sötétkék kabátot viselt, amit fakóvá koptatott a sós tengeri szél, a viharok tomboló
dühe és a sirályok maró ürüléke. Nadrágja szürke volt, min maga az ég,
nadrágszárát rojtosra tépte az öreg idő. Lábfeje csupasz volt, kérges, mint
a csiszolatlan padlódeszka, bokája körül apró kagylók tapadtak meg,
körülöttük kicsi, vöröses rákok mozogtak.
Lábujjai közé tengeri hínár szorult, nedvesen tapadt a sárguló körmökre, és a
csupasz sziklára, amin állt.
Egyik kezében markolt valamit, amit nem tudtam pontosan megfigyelni
a göcsörtös ujjak szorításában. Talán zsebóra volt, melynek elveszett a lánca, olyan,
amiknek a fedelébe gravírozni szoktak, vagy talán egy kompasz, mely vénebb, mint ő maga.
Másik kezét nem is láttam először, csak pillanatok múlva tűnt föl a vastagon fonott
hajókötél, ami a csuklójára volt csomózva.

A kötél lomhán omlott a nedves sziklára, összetekeredve hevert
a vénember lába mellett, mint egy sárszínű muréna, amit partra vetett a tenger szívtelen haragja.
A kötél másik vég lelógott a szirtről, a végét már nem is láttam. Aztán egy pillanat
múlva jöttem rá, hogy miért nem láthattam: valami szélsebesen húzta a kötelet magával,
le a háborgó mélység felé. Talán a sötétpart sellői rántották meg a kötelet odalentről, talán
a súlyos, fekete horgony volt, amit maga az öreg húzott maga után otthonról egészen a szirtig,
amit a vén tengerész kötött a csuklójához és taszított a mélybe.

Emlékszem - talán -, hogy előre léptem, kezemet nyújtottam felé, kiáltottam is,
de hiába. Szavaimat elnyomta a tenger mély morajlása, és a haragos reccsenés,
ahogy a hullámok megtörtek a sziklának csapódva.
Az utolsó pillanat, amire emlékszem egy távoli mennydörgés irdatlan robaja volt.
Ezután már csak én álltam a sziklaszirten. Egyedül.

Ez nem egy történet, nem igazán, talán nem is
történt meg, vagy legalábbis nem velem.
Mindenesetre ha ezen a parton sétálsz és betérsz valamelyik apró,
só marta fogadóba, rendelsz egy jó kupa sört - talán kettőt is,
szóba elegyedsz a tengeri medvékkel és hajóskapitányokkal, akik a kopottas asztaloknál
kártyáznak és káromkodnak, akkor hallhatsz olyan történeteket, melyeket
a szél mesél a hullámok felett.
Meséket, melyeket a teknősök, kagylók és kövek hallgatnak.
Hallhatsz meséket szirénekről, hajnalban feltűnő fekete hajókról, melyeken nincs vitorla,
regéket arról, hogyan aratnak a rákok a tenger mélyén, és
miként fordul a tintahalvadászok szerencséje teliholdkor. Ha nem csak magadnak,
hanem nekik is fizetsz néhány korsóval, akkor talán mesélnek neked egy öreg tengerészről,
aki bánatában, hogy fiát elragadta a tenger, levette magát a mélységbe.
De biztosan nem mesélnek neked a fiúról, aki titokban tért vissza, egy szörnyű vihart túlélve.
Nem mondják el, hogy meg akarta lepni édesapját, aki halottnak hitte, nem mondják el,
hogy látta őt, amint a tengerbe veti magát, és nem szólnak arról sem, hogy
a fiú ezután minden viharban visszatért ahhoz a szirthez -
bánata és emlékei minden alkalommal fakulnak, mint a szürke ég maga, egy nap talán
el is tűnnek örökre,
de ő mindig ott lesz, ha zúg a tenger és morajlik az ég.
4992
kaszapeter - 2015. március 02. 11:42:37

Persze, értettem mire célzol, semmi gond nincs vele. Kifejezetten örülök a kritikádnak, ha "értesz" hozzá, ha nem, én az Olvasó véleményére vagyok kíváncsi elsősorban, nem pedig a Szakértőére. Smile
Mellesleg a néhány elolvasott műved alapján az a benyomásom, hogy értesz te hozzá. Grin

Üdv,
Peti

4930
barnaby - 2015. március 02. 11:39:15

Péter!

nem azt mondom, hogy sok helyen nem állja meg a helyét a szóismétlés...tudom, a dolgok, a történések bizonytalanságára utalsz, mint egy kifejező eszközként velük...Néhol, mégis feleslegesnek tartom...jó, nem értek annyira a prózához (sem),de ez mint olvasónak a benyomásom...Üdvöm:BSmile

4992
kaszapeter - 2015. március 02. 11:24:38

Szia kisangyal! (nagyon szokatlan ez a megszólítás Grin)

Tudom, hogy nem vagy gonosz (annyira - ezt azért jó, hogy hozzátetted Grin).
Nagyon örülök, hogy tetszett, ez különösen sokat jelent Tőled, és nem a "gonoszságod" miatt. Grin Sikeresnek érzem a verset, amiért a képszerűségét emelted ki. Nem tervezem, hogy ebből a versből képeskönyv készül, de ha valaki szeretne belőle azt csinálni, ám legyen, örülnék neki.
Az már csak extra öröm, hogy az Islanderhez hasonlítottad a hangulatát. Erre nem gondoltam a megírása közben, de most, hogy mondod... Grin Egyébként a Nightwish az abszolút kedvencem, szóval emiatt is teli találat. Rose

Üdv,
Peti

4992
kaszapeter - 2015. március 02. 11:16:57

Barna! Köszönöm, hogy elolvastad a verset, örülök, ha tetszett benne pár dolog. Én ezt sztoriversként írtam, az is lett belőle (a kategorizálás egyébként sem foglalkoztat túlságosan Grin). Az idő múlásának "bizonytalansága" a vers tudatos része, a "talán" pont ezért szerepel benne. A szóismétlések tudatosak, így írok, nem véletlenül. Sajnálom, hogy neked ez nem jön be annyira, de... ez van. Grin Köszönöm, hogy itt jártál!

Üdv,
Peti

4930
barnaby - 2015. március 02. 00:03:24

Nem nevezném ezt versnek, a szó szoros értelmében, még verses prózának sem...attól, hogy strófákra tagoltad, még nem az...szerintem...Kicsit elragadott a misztikum, sok a felesleges szóismétlés..."Talán délután volt, közelebb éreztem
magamhoz a napnyugtát, mint a hajnalt."...kicsit bizonytalan vagy az idő múlásábanSmile
"Igen, talán késő délután lehetett."...itt nem kellett volna a "talán"...szerintem.
Maga a történet jó, érdemes lenne megnyesegetni a szöveget a felesleges sallangoktól.Megérdemelné.Gratulálok:B

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.