Hirth Éva: Zátony
Zátony

Ülök az ágyon, s tördelem kezem.
Nem hallom, mit mondasz nekem,
azt hittem, hogy elfogadtad,
hogy a szerelmünk, rég kettészakadt.

A tegnap, faképnél hagyott,
már nincsenek holnapok,
a magasból zuhanok a mélységbe,
aminek soha, nem lesz vége!

Belefulladok a saját lelkembe,
elmerülök a sötétségbe.
A felhőkkel is hiába szárnyalok,
a nap sugara, rám már nem ragyog.

A szívem, jégtömbbe ágyazódott,
úgy érzem, bele is fagyott
A testem, már nem érez vágyat,
a kéj mámora, nálam nem vet már ágyat

Jéghegyek akarják átkarolni testem,
mintha egy hajon utaznék, a jeges tengeren.
Próbálok mellette elsiklani,
de a hajó, úgyis zátonyra fog futni.
4991
bogyi - 2015. július 04. 17:17:00

Köszönöm Barna!
Örülök,hogy olvastál!Smile

4991
bogyi - 2015. július 04. 17:16:19

Kedves Kata!
Igen a felkavart lélek,sokat segít,ilyen vers írásánál!
Köszönöm szépen!Rose

4930
barnaby - 2015. július 04. 16:47:53

Remélem ezek az érzések már a múlté kedves Éva, és azóta derűs az ég feletted.Kívánom, hogy soha ne írj hasonló hangulatú verset...csak a szép dolgok ihlessenek meg.Gratulálok versedhez, nem fut zátonyra a hajód ne félj!...Üdvözöllek: B Smilef)

5240
Fekete cica - 2015. július 04. 16:36:44

Kedves Éva!

Nagyon jól tudtad leírni a szakításnál az emberben végbemenő, lezajló fájdalmat, érzelmeket!
" A tegnap, faképnél hagyott,
már nincsenek holnapok "
A pillanatnyi fájdalom, az akkor érzett dolgokat szép sorokban írtad ki!
Jó vers!
Gratulálok hozzá!
Szeretettel voltam : Kata Rose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.