Nagy Csaba: A holtak útján…
A holtak útján…

Mikor az ember egymaga marad,
És értelmüket veszítik a szavak.
Nincs, ki meghallhassa a hangodat,
És elfecsegje a titkaidat…

Elviseled a csendben a magányt,
S elfeleded a sok furcsa talányt.
Holtak lelke az, mi kísér utadon,
Örök megnyugvás lesz a jutalom.

És rideg az utolsó éjszaka,
Kihuny sok mennyei csillaga,
Megfakulnak a szép emlékek,
És eltörpülnek a szemléletek.

Ahogy Isten lehel: a szél elszáll,
S rád már csak: egy fedett sírhant vár,
A tanújel az ékes bizonyság:
Hogy Isten szerető karjába zár.


4878
csabi6669 - 2016. március 15. 17:14:16

Köszönöm

5396
Kitti - 2016. március 15. 16:52:21

Kedves Csabi!

Annyira szépen sorjázod a rímeket, nem értem miért lóg ki a harmadik versszak utolsó sora. Mondanivalód igen komoly. A magány komor hangulatából eljutunk a végére a halálig, ami versedben az igaz szeretet végső helye.
Sajnálom, ha ezt a való életérzés vezette versbe. Ha nem, hát gratulálok a vershez.
Kit

4694
Rzsike - 2016. március 15. 09:01:42

Heart

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.