Hirth Éva: Fények
Fények

Sötétség uralja ezt a gyönyörű tájat,
a felhők felöltötték, a fekete fátylat,
ilyenkor az elmúlás lakozik elmémben,
mintha ott laknék, egy földöntúli életben.

Oly jó, mikor az ellentétek összeölelkeznek,
világosság töri meg a fekete felhőket,
az erős napfénye kikacsint a fellegekből,
a nyugalom érzetét, szállni látom a lelkemből.

Imádom, mikor a természet játszik velem,
ilyenkor érzem,hogy körforgás az életem,
ha örökre feketévé válna a világ,
nem lenne vidámság, csak szomorúság.

A fény, ha örökre fejünk felett ragyogna,
hiányozna az este, meghitt bársonya,
jó így az élet, egyszer fehér,egyszer fekete,
a többi színt adja nékünk, a virágok színe.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.