Nagy Csaba: Az ihlet óceánja...
Az ihlet óceánja...

Ihletem az éj magányába bújt,
mit a szelek szárnya már rég tova fújt,
elmerül, s hallgat akár a nyílt óceán,
oly néma akár megtépázott vitorlám.

Képzeletem visz a messzi végtelenbe,
érzelmek csábos varázsa ébred benne,
kósza gondolat ring most a felszínen,
mint törött hajó sodródik a tengeren.

Tovahalad, mert magával ragad az ár,
megszökteti múzsám, s elfedi a homály,
elrejti újra a mélység vak sötétjébe,
s csak tépelődve néz lelkem tükrébe.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.