Szikszai Adrienn: Szellemszerelem
Szellemszerelem

Ódon vár áll fenn, a hegynek tetején,
Elsuhant felette közel ezer év.
Büszke vár volt rég, a királyok otthona,
De megtépázta már az idő vasfoga.

Hosszú évek óta senki sem lakja,
Délceg tornyait a fagyos szél marja.
Termeiben pókok szőnek szürke hálót,
Bútorait belepi évszázados por.

Szomorú kísértet lakik a várban,
Sok száz éve már a szerelmét várja.
Az idő múlásával egyre dühösebb,
Dúltan vonul végig az üres termeken.

Nem tudja szegény, hogy régóta halott,
Előtűnik minden éjjel ugyanott.
Egy darabig várja a leányt csendesen,
S lesz minden éjjel egyre türelmetlenebb.

Kivont karddal kószál a várban le, s fel,
Kiáltásaira csak a csend felel.
Nem látja testén a szörnyű sebeket,
Nem látja kardján a rozsdaréteget.

Hosszú, keserves csatából érkezett,
Hol majdnem az egész sereg elveszett.
Alig várta, hogy megláthassa otthonát,
Ölelhesse rég nem látott mátkáját.

De a vár most üres, hideg, elhagyott,
Kiáltásra bagoly huhog valahol.
Denevér száll be egy törött ablakon,
Fenn az égen egykedvűen világít a hold.

Időnként magába roskad csendesen,
Leül a lépcsőre, s tanakodni kezd.
Hol a család? Hová lett a szolganép?
Vajon miért van mindig csend és sötét?

Ő volt itt a vár ura, ifjú hercege,
A királyi trón büszke örököse.
A szomszéd ország királyának leányát
Kellett volna feleségül vennie.

Beleszeretett egy gyönyörű lányba,
Kiért az életét is odaadta volna.
Szerelmüket titokban kellett tartani,
Az ősi szokásoknak fejet hajtani.

Titkon találkoztak minden éjszakán,
Nem látta más, csak a csillagok talán.
A megértő égbolt némán hallgatott,
A csillagok között mosolygott a hold.

Szökni készültek a nagy csata után.
De hiába várja, nincs sehol a lány.
Felkapja kardját, s nagyot üvölt dühösen,
S a néma levegőbe suhint vele.

Futkosni kezd megint a termeken át,
Az évszázados csendben dühösen kiált.
Kardjával csapkod a rémült pókok között,
Fészkéről a bagoly sértetten elrepül.

Nem messze a völgyben, hűs patak szélén
Minden éjjel feldereng a fény.
A mohos kövek közt feltűnik egy lány,
Nem valódi, réges-régen ő is szellem már.

Mikor szerelme meghalt a csatában,
Az áradó patakba ölte magát.
Hiába, lelke megnyugvásra nem talált,
Sok száz éve ül a parton, és csak vár.
298
keni - 2018. január 29. 07:36:14

Kedves Adrienn !

Ebben a kimerítően hosszú versben minden drámaiság megvan, úgy, hogy nyugodtan nevezhetjük balladának is,,,

A történet kedves, mint a mesékben, de egyben szomorú is lett !

Gratulálok nagy munkádhoz és találékonyságodhoz !

Szeretve !

- keni -

5396
Kitti - 2018. január 27. 16:11:39

Akár az élet. Szép történetet hoztál, gratulálok!

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.