Korinek Sándor: Ikon
Ikon

Szárnyakat bontott a jövendő két vállamon,
ölelő tested lelkemet ápolta újra.
Elszáradt szirmokra hullott a torz fájdalom,
torkomat szorongatta, bús könnyekbe fúlva.

Az idő, e kemény vasfoga múlt árnyának,
rágja még a gyógyulni akaró sebeket.
Féltem, mégis magamhoz húztalak, kívánva,
hogy átjárja reszkető testem a szeretet.

Mint földre szállt angyal az éjsötét világba,
mutattál új reményt megtépett szárnyaidon.
S mire zárt szemeim nyitódtak bátran tágra,
ábránd lettél, templom falára festett ikon.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.