Erdei Erika: A Lopakodó (2018. február)
A Lopakodó
/Történet egy kivárt és megragadott alkalomról
Avagy egy karrierista bútor villámgyors térhódítása/



Régóta vágytam az önálló életre,
s elhagytam a fészket fiatal létemre.
Kellett bár jó pár év, míg lett egy kis házam,
pincével, padlással – épp ahogy kívántam.

Költözködésemkor pakoltam, kerestem,
teendők sora volt túlterhelt fejemben.
Kiürült sok doboz és felül útban volt,
gondoltam megnézem velük az alagsort.

Lépcsőkön leérve, félhomály fogadott,
sarokban megláttam egy ócska fapadot.
Szétnéztem, próbáltam keresni kincseket,
enyészet-csapdából, még ami kint rekedt.

Csend volt, de percegett röviden néha szú,
s az egész látványtól rám tört kis mélabú...
Jó lenne pár kacat, ha köztük volna ép,
baba is hevert ott - egykoron csodaszép,

láttam még lámpákat, sokféle limlomot,
jónéhány szerepe, előttem titok volt…
Ekkor egy vén fotel mondta ki nevemet,
nyekergő hangjával – nem kicsit – meglepett.

Alkalmat talált és mesélte, de rögtön,
vallotta: ez a hely számára: egy börtön.
Ígérte, meglátom – ő lesz az "Igazim",
karfáján helyeselt számtalan magazin.

Úgy sejtem gyakorolt - magára rábeszélt,
ügyesen mondta fel, mint gyerek a leckét,
diszkréten hallgatott nyugdíjas mivoltról,
véletlen hagyhatta ezt ki a riportból…

Miközben hencegett, megtörtént a csoda:
ahogy hozzáértem – nem vágytam sehova!
Csüccsentem ölébe, gyengéden behorpadt,
Éreztem, kell nekem - hiába lerobbant.

E bútor ugyanis, annyira dédelget,
a testem állítja: lelek itt védelmet!
Kidomborította, meggyőző alkatát,
hadd legyen sufniból kimentett jóbarát,

bevetett mindent, hisz helyzete lett, s komoly,
tudta, hogy általa lehetek csak fogoly.
Leigáz, míg ülök, ravasz stratégia,
meghódít komforttal, ez – rafinéria!

Pedzette, hogy színe, mutatna a kertben,
ám huzata kényes… kíméljem parketten!
Bársonya divatmúlt, de kaphat palástot,
Pasztell zöld, kifakult – mégis elvarázsolt.

Odaképzeltem a csöpp előszobámba,
érkezőknek, amint – karjait széttárja,
körötte növénnyel, szép színfolt lehetne,
haszna a fogast is legyőzné nevetve.

Praktikus lenne, hogy rádobjam a szatyrom,
csizmám is húzhatnám ülve, ha akarom,
fészkében az elmém még tovább fontolgat:
világos lett immár; legyőz e fondorlat…

Dióbél érez így héjában, ha marad,
vagy egy csöpp fióka anyai szárny alatt,
akárhogy fordultam, karolt csak ádázul:
tökélynek nevezni kényelmét; rám hárul!

Oldalán lábaim átvetve hevertem,
nagy pókkal szemezve közvetlen felettem,
sok régi lemez és egy ócska gramofon,
aggódtak: a csillár, mit szól a plafonon?

Én tovább méláztam, hol legyen a helye,
dolgozószobámnak, sem lenne szégyene,
képezné ki magát, ötletforrásommá,
bár néhány szavamat – tán kifogásolná...

Nappalim szögletén, lehetne oázis,
ölelő mélyéről, szállhatna fohász is,
hajnali fényeket, belőle szemlélném,
merengnék kávézva - álmaim emlékén…

*

Persze, hogy hálómban kötött ki legvégül,
és itt is maradhat, amíg csak megvénül,
majd együtt nézzük az unalmas, rossz műsort,
hallgatunk zenét, mit sugároz a műhold,

s szemüvegem, ha lesz, rá azt is tehetem,
reggel – jó esetben – matatva meglelem.
Majd telnek napjaink, idilli békében,
hisz ő a "nekem lett" – álom karosszékem.

Így lopakodott be - szívembe, szobámba,
s érte el célját az offenzív blokádja,
tanulság e versből, talán csak az lehet,
hódíthat vén „trón” is, csalafintán teret...
5396
Kitti - 2018. február 02. 15:41:00

Ez aztán igen! Szívbéli szerelem lett és látom hasznos lett ez az érzelem. Remek vers, nagyon tetszett! Üde színfolt, vidám, könnyed. Gratulálok! A fotelhez is! Smile

3377
LIne - 2018. február 02. 15:11:16

Fotelszerelem!
Elragadóan mesélsz Erika! Smile

Ölellek. Eta.

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.