Szikszai Adrienn: Felperzselt föld
Felperzselt föld

Szárnyaszegett sólyom repül
Felperzselt földek felett,
Életösztön hajtja, űzi
Messze, messze, innen el.

Ameddig a szeme ellát,
Kormos, üszkös, szürke táj,
Lombjuk vesztett, büszke, szép fák
Hamu-lepte törzse áll.

Alattuk minden elégett,
Nincs már fű, és nincs bokor,
Itt-ott izzó hamuban már
Apró népség nem motoz.

Elhallgatott a madárdal,
Dongóraj sem döngicsél,
Halotti csend ül a tájon,
Szomorúan sír a szél.

Egy mézszínű, napsütéses,
Lusta, édes délután
Zápor helyett tűzviharral
Halált hozott ez a nyár.

Hamu alatt szomorú,
Koromba zárt tetemek,
Oly messze a nagy folyó,
Nem mindenki érte el.

Sír az ég már, eső mossa
El a tűz izzó nyomát,
Eloltja az itt-ott még
Fellobbanó parazsát.

Száll a sólyom, égett szárnya
Kínját nem is érzi már.
Nem mehet el, tudnia kell,
Fiókája hol lehet.

Keresi a sziklabércet,
Ahol nemrég fészke volt,
Néhány marék hamu csak,
Amit a tűz meghagyott.

Keres, kutat, nem adja fel,
Közel már a nagy folyó,
Sólyomszeme mindent lát,
Ami odalent még mozog.

Sírás, rívás, halálsikoly,
Jajgatás a víz felett,
A zöldellő túlpart
Jelenti az életet.

Folyó hátán úsznak át
Az úszni tudó nagyvadak,
Hátukon mentenek
Mindenkit, ki lemaradt.

A túlparton őrült lárma,
Nem nyughat ott sem, ki él,
Keresi az elhagyottat,
Barátot, szomszédot, testvért.

Könnyek árja lassan apad,
Néhol egy örömsikoly,
Megtaláló s megtalált
Egymás nyakába borul.

Leszáll hát a büszke sólyom,
Nincsen meg még, kit keres,
Kérdezgeti rettegve
Az összegyűlt állatsereget.

Egy kis nyuszi, ki családját
Könnyes szemmel keresi,
Előlép egy bokor alól,
S szipogva feleli:

Sokan vannak még a vízen,
Sziklákon, köveken,
Elsodródva fatörzseken
Arra, lejjebb. - Integet.

Segítsd őket partra jutni,
Menteni, akit lehet,
Erős szárnyad sokat bír,
S fiókád is ott lehet,

Térül-fordul hát sólyom,
Sok mindenkit partra tesz,
Sünt, pockot, vakondot,
Félni most egyiknek sem kell.

Eső duzzasztotta árban
Egyre messzebb csak keres,
Kutatja a víz mélyét is,
Azt is lát, mit nem lehet.

Közeledő alkonyatban
Eltűnnek a fellegek,
Fáradó, rettent szemét
Örömkönnyek lepik el.

Egy kis manó vontatta,
Mohos fatörzstutajon
Sok más kicsi túlélő közt
Ott a kis sólyomfiók.

Az idő mintha megállt volna,
Újra indul hirtelen.
Véget ér a forró nyár,
Hideg szélvész fújja el.

Szürke ősz jön sok esővel,
Ködlepellel fedi be,
A pusztító tűzvész nyomát
Ne lássa már a világ.

Tél lepi be fehér hóval
Az föld égett sebeit,
Jégvirággal, zúzmarával
A halottak hamvait.

Tavaszi nap süt az égen,
Meleg fénye simogat,
Életre kelti a földön,
Miben még élet maradt.

Szürke földön zöld fű sarjad,
Közte sok-sok kis virág,
Rügyet hajt a halottnak hitt,
Kormos, repedt tölgyfaág.

Csodát hoz az újesztendő,
Hamvaiból feléledő,
Meseszép, új életet,
De az erdő nem felejt.

Büszke sólyom száll az égen
Smaragdzöld erdők felett,
Éberen les a hegyekből érkező
Minden szürke felleget.
298
keni - 2018. április 24. 10:06:36

Kedves Adrienn !

Örömmel olvastam végig, és megelégedésemre szép és hosszú, mesebéli balladádat,,,,

Csak gratulálhatok hozzá !

Szeretve !

- keni -

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.