Dés András: Önkéntes rabság
Önkéntes rabság

Most itt végül magamba,
Fejbe veszve, tagadva,
Látom csak a világot,
Régen halott virágot,
Gyenge fényben viszályt, ott,
Hol csned, béke vigyázott,
Várt ott, mint kellett ez neki,
De a végén mind elveszti,
Nem lesz keze mi fogja,
Nem lesz lelke, kínozza,
Üres szíve fokozza,
"Pusztulj!Pusztulj!", mormogja,
És ő ezt jól tudja, furcsa,
Láncát így is hordozza?
Hordja, fonja, nincs is gond, ja...
A szabad az meg nem fogja.

2018.04.26.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.