Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Tasnádi Rita: Minden elveszett
Minden elveszett


Még oly szép és békés,
lelkedben lágyan hullámzott a Világ,
egy ígéret, melyet már akkor tudtad,
életed sosem vált valóra.
Kicsi fejedet lehajtva ültél azon a padon,
mindenkitől elhagyatva, magányosan,
és tudtad, vagy csak sejtetted,
a Sors egyszer mindent elvesz tőled.
De addig is minden átalakul, kifordul,
oly tapasztalások jönnek,
rontanak rád fokozatosan,
melyekbe belerokkansz.
A kicsi galambok, verebek nyújtottak vígaszt,
lelassult az Idő, kapkodták a túrósbukta falatokat.
Akkoriban, ahogy magányodban jártad naponta,
megszokott útjaidat,
kedvencedet készítette a sarki péksütis,
minden nap vettél három túrósbuktát,
mintha csak egyetlen étel lenne itt a földön,
s úgy etted, mintha az egyetlen ember itt te lennél.
A te Világodban nem volt utcazaj, sem járókelők,
amíg a pad és a galambok léteztek,
és a piciny, szerény tollú fürge verebek.
Egy szomorú lélek,
szörnyű otthoni valósággal,
ide menekült, ide a játszótér fái közé,
itt az Élete ígéretét érezhette még,
arról álmodhatott öntudatlan magányában,
szelíd pici ártatlan lelke itt még hitte,
az élet szép, és mindig is szép lesz...
Aztán beesteledett, s hazasétált.
A kicsi lakás oly sötéten fogadta,
a két fura idegent nézte,
apa és anya, és az állandó kiabálás,
veszekedés, lárma, verekedés.
Magánya otthon sem hagyta el,
de még bántották is szegényt,
szídták, kritizálták,
oly nagyon érzékeny kis lelke volt,
oly szelíd, oly jó kicsi gyermek,
mindent csendesen elviselt,
igaz, mit mondhatott volna?
Kérdéseit pedig sosem merte feltenni.
Egy örökkévalóság minden együtt töltött nap velük,
csupa izgalom, félelem, szorongás,
fájdalom és rettegés,
véget nem érő egyedüllét,
szomorúság, magány.
Íme az első hat év!
Gyakran vitték őt a nagyihoz.
A legnagyobb cirkuszok idején
nagyi megjelent, és elvitte magával.
Szeretgette, vígasztalta, mesélt neki, tanítgatta.
Igazi édesanyaként gondozta a kislányt.
És jött a suli, az első osztály, és a válás,
apa elköltözött, egy másik bácsi jött helyette.
A veszekedés, verekedés, ordibálás maradt.
A kis angyal, néma pici tündér nem ment haza,
a térre járt, álmodozni, társait etetni,
s végestől végig hallgatott,
nem szólt senkinek, csak félrevonult,
remélte talán, így nincs is valósága,
csak a pad, a susogó lombok,
a Duna felől érkező friss, hűsítő tiszta levegő,
a sőtétedő nap narancs színében rejlő reménység,
minden szándéka, törekvése a jóra,
és kicsi szívét mindennap megnyitotta
egy szebb, jobb életre,
várta, hogy amit lelkében érez,
valóság lehessen...
6542
ritatothne - 2019. szeptember 11. 18:40:00

Kedves Rita!

Szomorú visszaemlékezésed érdeklődéssel olvastam. Jó, hogy már elmúlt, önálló, felnőtt hölgy lettél, aki kézben tartod az életed.

Szeretettel: RitaRose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.