Vilhelem Margareta: Elfújta a szél
Elfújta a szél

Messzire vitte az idő, egy üres végtelenbe
hol ismeretlen az áldás,
morcos arcán keserűen remeg a naplemente
fáradt arca barázdás.


Az öreg szív ritmusa néha kegyetlen
érzi a dohányzást
völgyeken,hegyeken vágya nyeretlen
szíve egy hangos kiáltás.

Régen van úton az öreg, felette kék az ég
a távolságot siratja ,
az otthonát elhagyta egykoron ,hol gyermeke
s nagy háza visszavárja.

Időnként megtörli arcát ,apró mértékkel
nem ismert jövőért ,
fázósan húzza magára furcsa öltözetét
amit örökölt nemrég .


Kereste boldog ,büszkeségét idegenben
de meddő volt útja
otthon sem várja semmi álmodó szerencse ,
gyermeke rég elhagyta.


A bús tegnapért pipára gyújt ,megpihenve
magában sír bánata ,
a boldogtalan a jövőért, cserében az öreg
öltönyét a fődre rakja .


Nagy fákat kémleli ,honnan szél fúj testére
fejét a bánat húzza
szép lassan zsebéből kihúzza a megfont kötelet
s magát felakasztja.
298
keni - 2018. november 06. 08:27:36

Drága Babukám !

Mostani versed olyan mint egy szomorú és tragikus végű ballada>

*Kereste boldog ,büszkeségét idegenben
de meddő volt útja
otthon sem várja semmi álmodó szerencse ,
gyermeke rég elhagyta.*

*szép lassan zsebéből kihúzza a megfont kötelet
s magát felakasztja.*

Nem egy vidám vers, de mégis jó volt olvasnom Tőled ezt is,,,,

Szeretettel !

- keni -

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.