Hegedűs Adriana: Egy verselő sorsa
Egy verselő sorsa

Csak egy vers a sok közül, melyet elfeled az idő,
beleomlik az őszbe és olvasás után feledhető.
Mit sír fel bennem most, az talán nekem fontos,
bár az emlékek hirdetőoszlopa már kissé rongyos.

Miért írom meg most éppen mégis ezt a verset?
Talán remélem, hogy együtt éljük meg a percet.
Sorstársam vagy, egy időben velem írod a sorokat,
sorolod a szürkeségbe hajló kifogyhatatlan okokat.

Írni gyönyörűség, belsőnkből felszakadó készség,
lélek hullámokat közvetítő varázsló gyöngédség.
Van mikor kergetőznek mondatban a szavak,
lassan elengedjük, hogy tovább ábrándozzanak.

Majd kutatunk, keresünk és nem találunk semmit,
nos akkor, tovább fűszerezzük egy csipetnyit.
Átadjuk örömünket, bánatunkat értünk és értetek,
néha azt érzem, hogy csak magammal beszélgetek.

Mit ér ma a költő és az ő szívéből feltörő dala?
Belsőjüket lemeztelenítő érzelmeik lángfala.
Egyszer elfújja a szellő és ennyit ért a csoda,
nem tud róla senki semmit, mit írt és kicsoda?

Nem marad nyoma az elektronikus világban,
nem forgatják könyvét lugasban a holdvilágban.
Megöregszik, nem lát jól már, elmaradnak a betűk,
húzat magának egy dalt és iszik hozzá egy nedűt.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.